Labilitás, avagy maszk?

…megint rám törő labilis hangulat… ki nem állhatom…vagy ilyen legyek, vagy olyan. De lehet, hogy csak valamilyen kedvem van, a másik az azért van, hogy legyen mivel takarózni. Mert így egyszerűbb mások előtt. Igen. Ezért van.

Valójában nincs jó kedvem, és a sírás környékez, hogy miért, ebben a pillanatban meg nem tudom. De ez a “maszk”, hogy nincs gond, most pont jól jön, hogy ne kérdezzék, hogy mi történt. Elvégre azt olvastam valahol, egy idézetes oldalon, hogy “Mosolyogj! Ez sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni azt, hogy miért sírsz". Most tényleg így van, ne kérdezzenek, hagyjanak, és ezt így a legegyszerűbb megoldani. Meg amúgy, ha kérdeznék, nem is biztos, hogy itthon el szeretném mondani, és nem is biztos, hogy el tudnám mondani.

Foghatnám az időjárásra a hangulatom. Lehet, hogy van köze hozzá, de nem ez a kiváltó ok. Talán ismét félek. De mitől? Fene tudja. Ájjjjj! Persze, hogy tudom, hiszen ezért élek magammal több, mint 20 éve. Tudom. Pofáraesés, ha egy „szép” köznapi szóval kellene élni. Ha kicsit szépíteni akarok…akkor…félek a csalódástól. És mindezt miért? Mondhatnák, hogy mert nem bízom eléggé. De igen. De hát akkor, hogy lehet félni? Hm...nem tudom…de az a helyzet, hogy a kettő megfér! Ah…dehogy fér! Mindig erősebb valamelyik. Az életemet is rábíznám, tudnám, hogy jól dönt, és ügyel rá. És mégis félek, hogy mi van, ha ezt ő nem gondolja hasonlóképpen. Ugyebár, az ember soha nem lehet elég óvatos.

 Jaj, kacagnom kell magamon…hehe… hogyan lehet valaki ennyire….szót sem találok rá. Ennyire…..buta…vagy inkább félénk, elővigyázatos. Azt hiszem, az az egyetlen logikus magyarázat, hogy azért, mert megégettem magam…néhányszor…és félek a tűztől. Attól a tűztől, amire szükségem lenne, ahhoz, hogy reggel mosolygósan ébredjek, hogy ne fázzak, és érezzem azt, hogy van értelme élni. Ha erre van szükségem, akkor miért futni előle, és miért félni...érthetetlen. De itt van, és ez lappang ott bent. Kavarodik ott belül a félelem, a vággyal, mindenféle vággyal. Hogyan lehetne leküzdeni? Talán ha csak úgy belesuppannék abba a helyzetbe, amitől félek? Egyenesen a mély vízbe. Hogy ne legyen választásom. Hogy szembe kelljen nézzek a mélységgel, és ezzel a félelemmel. Muszáj legyen szembenéznem. Ne legyen olyan, hogy vagy igen, vagy nem, vagy nem tudom. Csak akkor eszméljek fel, amikor már csobbantam a mélységben, és akkor, muszáj lesz harcolni, hogy meg ne fulladjak (mert életben szeretnék maradni), de akkor már átléptem az attól való félelmet, hogy milyen a mélybe ugrás. És így már egy lépéssel előbbre leszek. Lehet, hogy belefulladok, de nem lehet mondani, hogy nem tettem meg, mert féltem.