Utazás:)

Fáradt testtel, felpörgött szellemmel fekszek az ágyamon, és közben egyre csak a holnapon jár az eszem. A holnapi utazás… még mindig távolinak és hihetetlennek tűnik, hogy megyek, pedig már csak néhány óra, és a vonaton kell lennem… Csak Vele…5 teljes nap…hmm…:) Különös érzés. Várakozás, vágyakozás, egy kis félelem, kíváncsiság…:) és úgy ahogy van, egy nagy ŐRÜLTSÉG. A szó teljesen pozitív értelmében…

            Azt olvastam valahol…hogy az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé. Bátrak voltunk, abban a pillanatban, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt utazunk. És bátrak vagyunk még mindig, mert kitartunk a döntés mellett.  Nem kis kockázat, neki sem, nekem sem, de talán legfőképpen nekünk nem. Mégis nagy örömmel és lázzal várom, számolom a perceket, mint egy kisgyerek, amikor a Mikulást várja, vagy éppen azt, hogy megszólaljon az iskolacsengő, és beköszöntsön a nyári szünidő. Eljön…lassan itt lesz a pillanat, amikor felszállunk a vonatra…füttyent…búcsúintések a szüleimnek, és már indulunk is…Budapest felé…ketten…csak mi ketten...

 

„Az utazás. . . örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé. Ezáltal egy nagyon fontos dolgot fogsz táplálni: az álmaidat. Az ember sosem szűnik meg álmodni. . . Előfordul, hogy álmaink viharosak és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk. . . Az egyetlen módja, hogy megmentsük az álmainkat, ha nagylelkűek vagyunk önmagunkhoz.”

...

"Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam." 

Labilitás, avagy maszk?

…megint rám törő labilis hangulat… ki nem állhatom…vagy ilyen legyek, vagy olyan. De lehet, hogy csak valamilyen kedvem van, a másik az azért van, hogy legyen mivel takarózni. Mert így egyszerűbb mások előtt. Igen. Ezért van.

Valójában nincs jó kedvem, és a sírás környékez, hogy miért, ebben a pillanatban meg nem tudom. De ez a “maszk”, hogy nincs gond, most pont jól jön, hogy ne kérdezzék, hogy mi történt. Elvégre azt olvastam valahol, egy idézetes oldalon, hogy “Mosolyogj! Ez sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni azt, hogy miért sírsz". Most tényleg így van, ne kérdezzenek, hagyjanak, és ezt így a legegyszerűbb megoldani. Meg amúgy, ha kérdeznék, nem is biztos, hogy itthon el szeretném mondani, és nem is biztos, hogy el tudnám mondani.

Foghatnám az időjárásra a hangulatom. Lehet, hogy van köze hozzá, de nem ez a kiváltó ok. Talán ismét félek. De mitől? Fene tudja. Ájjjjj! Persze, hogy tudom, hiszen ezért élek magammal több, mint 20 éve. Tudom. Pofáraesés, ha egy „szép” köznapi szóval kellene élni. Ha kicsit szépíteni akarok…akkor…félek a csalódástól. És mindezt miért? Mondhatnák, hogy mert nem bízom eléggé. De igen. De hát akkor, hogy lehet félni? Hm...nem tudom…de az a helyzet, hogy a kettő megfér! Ah…dehogy fér! Mindig erősebb valamelyik. Az életemet is rábíznám, tudnám, hogy jól dönt, és ügyel rá. És mégis félek, hogy mi van, ha ezt ő nem gondolja hasonlóképpen. Ugyebár, az ember soha nem lehet elég óvatos.

 Jaj, kacagnom kell magamon…hehe… hogyan lehet valaki ennyire….szót sem találok rá. Ennyire…..buta…vagy inkább félénk, elővigyázatos. Azt hiszem, az az egyetlen logikus magyarázat, hogy azért, mert megégettem magam…néhányszor…és félek a tűztől. Attól a tűztől, amire szükségem lenne, ahhoz, hogy reggel mosolygósan ébredjek, hogy ne fázzak, és érezzem azt, hogy van értelme élni. Ha erre van szükségem, akkor miért futni előle, és miért félni...érthetetlen. De itt van, és ez lappang ott bent. Kavarodik ott belül a félelem, a vággyal, mindenféle vággyal. Hogyan lehetne leküzdeni? Talán ha csak úgy belesuppannék abba a helyzetbe, amitől félek? Egyenesen a mély vízbe. Hogy ne legyen választásom. Hogy szembe kelljen nézzek a mélységgel, és ezzel a félelemmel. Muszáj legyen szembenéznem. Ne legyen olyan, hogy vagy igen, vagy nem, vagy nem tudom. Csak akkor eszméljek fel, amikor már csobbantam a mélységben, és akkor, muszáj lesz harcolni, hogy meg ne fulladjak (mert életben szeretnék maradni), de akkor már átléptem az attól való félelmet, hogy milyen a mélybe ugrás. És így már egy lépéssel előbbre leszek. Lehet, hogy belefulladok, de nem lehet mondani, hogy nem tettem meg, mert féltem.

Villámokban cikázó álom

Fura, rémisztő álmok…nem csak egy éjszaka…újabban egyre gyakrabban. És annyira valóságosnak tűnnek, hogy még felébredve is muszáj körülnézned, hogy tényleg csak álom volt.

A múlt éjjel, villámokkal teli utcák, és persze zuhogó eső. Éreztem, ahogyan megyek, sietek valahova, s nem haladok. Csak mentem, és megismétlődött a jelenet, hogy a villámlás alkalmával beugrottam egy födél alá, ahol még más emberek is álltak. De az a villám, mindig pont oda csapott ahol én álltam, de semmi bajom nem történt, ugyanúgy mentem tovább a szakadó esőben, széllel szemben, és továbbra sem éreztem a haladást. Akkor élt bennem a tudat, és nem csak bennem, hanem köztudatként, hogy nagyon nagy vihar tombol a városban már napok óta, és nem akar alább hagyni, csak pusztít tovább. Az emberek, azért így is kimerészkednek, ahogyan én is.

A viharok közepette, néhol ki-kisütött a nap, de ezt csak én érzékeltem. Mintha egy teljesen más álomba csöppentem volna bele, teljesen máskor. Egy sráccal találkoztam, sétáltunk, és tudtam, hogy kötődöm hozzá, és nem is kis mértékben. Ott az álmom tudatában, ismertem, tudtam, hogy ki ő, és biztonságot adott…de nem úgy nézett ki külsőre, mint az a személy a valóságban…összekeveredett a külső megjelenés, egy teljesen más szellemmel, de ez akkor és ott nem tűnt fel nagyon.  A vihar és a napsütéses séták váltották egymást. Aztán megjelent egy másik személy, egy másik nő. Akit szintén ismertem, de ő már úgy nézett ki, mint a valóságban. Rémületet hozott ahányszor csak felbukkant valahol. 

Az utolsó kockák, amire emlékszek ebből az álomból, hogy álltunk a lépcsőházunk mellett ezzel a sráccal, és beszélgettünk egy ismerőssel. Megérkezett ez a nőszemély, és egyikünk sem vette jó néven. Aztán meg befurakodott közém, és a srác közé. És én nem bírtam tovább, elrohantam. Lépcsőkön szaladtam, és akadályokba botlottam, pedig minden vágyam az volt, hogy nagyon hamar elérjem a lépcsőház ajtót, és minden pillanatban hátrafele néztem, hogy nem-e jönnek utánam. Beértem a lépcsőházba, és ott volt…én sírásba fulladó üvöltéssel kérdeztem tőle, hogy miért nem hagyja, hogy végre boldog legyek, és miért kell neki mindig a másé, a másé is. Aztán berohantam egy ajtón. A szüleim voltak bent a szomszédokkal, tévét néztek maximális hangerővel, és egyiküket sem érdekelte, nem az, hogy én megjöttem és sírok, hanem, hogy kint zuhog az eső, óriási vihar van. Nem érdekelte. Én meg nem értettem, hogy a francba van arám otthon, amikor a szél kint letépte a kábelokat. Úgy nézték a tévét, mintha kint mi sem történne, én meg nem tudtam elmagyarázni, hogy kint ítéletidő van, és én is alig értem haza, mosolyogva bólogattak, aztán nézték tovább a tévét. Szóhoz sem jutottam. Előszedtem a telefonom, hogy üzenetet írjak a srácnak…de nem volt jel. Nem lehetett használni a telefont. A tévé ment, de a telefont nem tudtam használni. Kiment az erő belőlem, és csak arra tudtam gondolni, hogy vége van. Lassan szétáradt bennem a nyugodtság, és csak az járt a fejemben, hogy örülnöm kellene, hogy a villámcsapásokat, a vihart kint az utcán túléltem, haza tudtam jönni, és most meleg van, és biztonság.

Itt ébredtem meg valami ajtókopogtatásra. Körülnéztem, és teljesen megnyugodtam, hogy itthon vagyok, az ágyamban, és csak álmodtam az egészet.

Menekülés...vagy inkább szembenézés az ismeretlennel...

…szövegértelmezés óra, borús idő, és a tanár monoton szövege…álmot csalogat a szemre…ah…de egy csengőhang felébreszt…de nem tart sokáig … itt helyben el tudnék aludni, dehát az hogy nézne ki :) Mindez miért van? Nem elég érdekfeszítő a téma, nem ragad meg szinte semmi…így alkalmat ad a gondolkodásra, az álmodozásra, a képzelődésre. Bármelyik is kerüljön szóba, elvon ettől a világtól…az egyetem felelősségteljes, komor, unalmas világától… és ez talán nem is baj…szükségem van rá…

            Nem értem magam! Eljött az életemben, amit vártam, igaz, nemrég robbant be az életembe, de itt van, és tombol. Az élettől kaptam magam mellé valakit, aki fontos, és minden percben hiányzik, amikor nincs velem. Erre vártam, a sok kis álmom, és vágyam mellett, ott volt ez is, és nem utolsó helyen. Itt van! Az enyém az érzés, a pillanat, és valami mégsincs rendben.

            Megbolondultam?? Nem, nem hinném…ez nem megbolondulás…ez félelem. Félelem? Mégis mitől? Hm… megrémiszt a helyzet, ami újként toppant az életembe. Bizonyos pillanatokban szemrebbenés nélkül képes lennék 180 fokos fordulatot venni, és  futáááááás… addig, amíg biztonságos, megszokott talajt nem érzek a lábaim alatt. Ez már őrültség. Miért menekülnék el pont attól, amire vágytam, és sok színt hozott az amúgy megszokott szürke kis életembe? Lassú, de folyamatos ecsetvonásokkal színezte ki az életem, a lelkem kis pontjait. És én, ettől lennék képes elmenekülni? Vissza a monoton szürkeségbe??? Csak azért, hogy nehogy valami új, és izgalmas történjen velem. Nehogy éljek egy kicsit.

Milyen könnyű másoknak mondani, hogy ne féljenek az újtól, és merjenek változtatni…saját tanácsot megfogadni annál nehezebb. Igaza volt Karinthy-nek, hogy „az ember soha nem attól fél, amitől kellene, vagy nem akkor fél, amikor kellene, vagy nem úgy fél, ahogyan kellene.”

            Abban a pillanatban, amikor rám tör ez az érzés, próbálok fölülkerekedni magamon. Eddig sikerült. Néha segítséggel. Kellett, hogy valaki, aki igazán ismer, az utamba álljon, és ne hagyjon hátrébb lépni. Szükség volt olykor, hogy valaki a szemembe mondja, hogy nem lesz baj, hogy ne féljek, hogy én is nagyon jól tudom, hogy erre vágytam, és ne akarjak elmenekülni ismét a boldogságom elől. Hagyjam, hogy velem legyen, ne rohanjak el…adjak esélyt a boldogságnak, és a jó dolgoknak. Adok. Nehéz nem elrohanni, ott maradni, és szembenézni az ismeretlennel. Pedig minden porcikám kíváncsi, és vágyik erre az ismeretlenre…

            Szó sincs róla, hogy ez az új rossz lenne. Egyáltalán. Sőt! A legfantasztikusabb érzések egyike, amit ebben a néhány évben átéltem. Kötődni valakihez…tudni, hogy van! És mindig ott van, ha szükségem van rá. Adott helyzetekben pedig ez a tudat is elég, hogy van. Tudom, úgy hangzik, mint egy meséből, vagy szappanoperából kivágott rész. Pedig nem onnan írtam. Átéltem, és átélem minden egyes pillanatban. Soha nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet, és most itt van.

            De ki ő? Honnan jött? Honnan tudta, hogy az én életembe kell betoppanjon? Vagy csak véletlenül csöppent pont az enyémbe? Bárhogy is legyen…egy biztos. Jó, hogy van nekem!

            És persze, hogy zaj van…és persze, hogy a gondolataimat nem hallom…úgyhogy itt marad abba….

Délutáni pihenés..

          Kinyúlva az ágyon…fáradtan, és kissé álmosan…és lefele görbülő szájjal. Hiányzik. Pedig nemrég még a karjaiban voltam, és azt kívántam, hogy soha ne érjen véget az a pillanat. De vége lett, és most nincs itt mellettem. Nem érzem az illatát, nem hallom a hangját, nem érzem az érintését, és nem érzem azt sem, hogy szorosan átölel. Örökkévalóságnak tűnnek nélküle a percek. Hmmmm….egyetlen percet sem akarok eltölteni többé nélküle…

Döbbenet

„Józan ésszel nem lehet felfogni, hogy egy-egy férfi mit lát, mit érez egy bizonyos nőben. Nem lehet mást tenni, mint tudomásul venni a tényt. Ugyanaz a férfi, aki ragyogó értelemmel nyúl a világ minden kérdéséhez, egy bizonyos nővel kapcsolatban teljesen elveszti a fejét.”

Döntések...

Hihetetlenek az emberek. Néznek, tudnak...és mégsem látnak, és meglepődnek, hogy valami nincs rendben. Már hogy a fenébe lenne rendbe???? Amikor nem tudnak a sarkukra állni, és meghozni egy döntést. Egy visszavonhatatlan, jó, helyes döntést. Szépen burkolják még magunk előtt is az igazságot, gondolván, hogy így egyszerűbb, és nem is ők a hibásak. 

Nem egyszerű döntéseket hozni, főleg ha az ember a saját életével kapcsolatban dönt. De szükséges! Viszont jó döntést csak úgy lehet hozni, hogy ha az ember körül néz, őszinte magához. AHH! És itt jön a bökkenő...hogy az emberek nem őszinték magukhoz...képtelenek beismerni azt, amit már amúgy is éreznek, vagy tudnak. Hiszen akkor változtatni kell...és az megint sok ismeretlen és új,  amit fel kell építeni...de hát az embereknek erre se idejük, se kedvük. Így könnyebb szépen palástolni az igazat, árnyaltabbá tenni. Hozni egy döntést, ami nem lehet jó, hiszen hazugságban, ferdítésben hoztuk, és megy is tovább az élet. Ugyanúgy. Pont abban a kerékvágásban, ugyanazokkal a hibákkal. De akkor mi a fenének álltunk meg dönteni és mérlegelni????? Fölösleges volt. Egyedüli, amire jó volt, az a látszat. Úgy mások előtt, mint saját magunk előtt. Ezzel hitelesebbé lehet tenni, hogy ”Tettem valamit a dologért.”... de ezentúl semmi. Emberek! Próbáljunk meg felébredni a csipkerózsikás álomból......hahooooo.....ez az élet....a SAJÁT életünk...amiből egy van!!! És úgy gondolom, hogy érdemes úgy eltölteni, hogy az néhol nekünk is jó legyen, még akkor is, ha más lesz, mint eddig. Szokatlan lesz, de nem biztos, hogy rossz, vagy rosszabb, mint az eddigi.

...sodródás...

….az ember néha tesz olyan dolgokat, amit még magának sem tud megmagyarázni. Egyszerűen akkor, és abban a pillanatban úgy dönt. Nem tudni miért…a sok út közül azt választja, onnan indul el egy kis hógömb, ami gurul egyre gyorsabban, és nő…aztán már akkorára duzzad a sok kerülőúttól, a hazugságtól, hogy már súlyos nyomokat hagy maga után…károkat okoz, fájdalmat…és kinek másnak, mint azoknak, akik a közvetlen közelében vannak?!

        A sodrás része lesz ő maga is…és már végképp nem tudja, hogy mi miért történik, és azt sem, hogy ez honnan is indult. Átkozottul érzi magát, de nem képes mégsem ellene tenni semmit. Mígnem eljön egy pont…az utolsó pont…és nem bírja tovább…összeomlik. Neki áll helyre rakni a hibákat…és szembenézni a lerombolt helyekkel…de nem egyszerű…oda állni valaki elé, akiben persze megbízol és szereted, azzal a kijelentéssel, hogy hazudtam, nem mondtam el. És amikor rákérdez, hogy miért? Nem tudod megmondani…állsz, mint egy farönk, és tehetetlen vagy. Magad sem érted az egészet. Csak annyit tudsz mondani, hogy akkor, abban a pillanatban rosszul döntöttem…hogy miért, azt már nem tudom.             
         Beszélgettek…minden olyanná válik, mint régen, rájössz, hogy fontos, rájössz, hogy szereted, és nem érted, hogy hogyan történhetett meg. Talán éppen azért, hogy megerősítsétek a szeretetet egymásban, hogy rájöjj valóban fontos neked. És, hogy továbbra is el tudj gondolkodni azon, hogy milyen furcsák is néha az emberek…