Menekülés...vagy inkább szembenézés az ismeretlennel...

…szövegértelmezés óra, borús idő, és a tanár monoton szövege…álmot csalogat a szemre…ah…de egy csengőhang felébreszt…de nem tart sokáig … itt helyben el tudnék aludni, dehát az hogy nézne ki :) Mindez miért van? Nem elég érdekfeszítő a téma, nem ragad meg szinte semmi…így alkalmat ad a gondolkodásra, az álmodozásra, a képzelődésre. Bármelyik is kerüljön szóba, elvon ettől a világtól…az egyetem felelősségteljes, komor, unalmas világától… és ez talán nem is baj…szükségem van rá…

            Nem értem magam! Eljött az életemben, amit vártam, igaz, nemrég robbant be az életembe, de itt van, és tombol. Az élettől kaptam magam mellé valakit, aki fontos, és minden percben hiányzik, amikor nincs velem. Erre vártam, a sok kis álmom, és vágyam mellett, ott volt ez is, és nem utolsó helyen. Itt van! Az enyém az érzés, a pillanat, és valami mégsincs rendben.

            Megbolondultam?? Nem, nem hinném…ez nem megbolondulás…ez félelem. Félelem? Mégis mitől? Hm… megrémiszt a helyzet, ami újként toppant az életembe. Bizonyos pillanatokban szemrebbenés nélkül képes lennék 180 fokos fordulatot venni, és  futáááááás… addig, amíg biztonságos, megszokott talajt nem érzek a lábaim alatt. Ez már őrültség. Miért menekülnék el pont attól, amire vágytam, és sok színt hozott az amúgy megszokott szürke kis életembe? Lassú, de folyamatos ecsetvonásokkal színezte ki az életem, a lelkem kis pontjait. És én, ettől lennék képes elmenekülni? Vissza a monoton szürkeségbe??? Csak azért, hogy nehogy valami új, és izgalmas történjen velem. Nehogy éljek egy kicsit.

Milyen könnyű másoknak mondani, hogy ne féljenek az újtól, és merjenek változtatni…saját tanácsot megfogadni annál nehezebb. Igaza volt Karinthy-nek, hogy „az ember soha nem attól fél, amitől kellene, vagy nem akkor fél, amikor kellene, vagy nem úgy fél, ahogyan kellene.”

            Abban a pillanatban, amikor rám tör ez az érzés, próbálok fölülkerekedni magamon. Eddig sikerült. Néha segítséggel. Kellett, hogy valaki, aki igazán ismer, az utamba álljon, és ne hagyjon hátrébb lépni. Szükség volt olykor, hogy valaki a szemembe mondja, hogy nem lesz baj, hogy ne féljek, hogy én is nagyon jól tudom, hogy erre vágytam, és ne akarjak elmenekülni ismét a boldogságom elől. Hagyjam, hogy velem legyen, ne rohanjak el…adjak esélyt a boldogságnak, és a jó dolgoknak. Adok. Nehéz nem elrohanni, ott maradni, és szembenézni az ismeretlennel. Pedig minden porcikám kíváncsi, és vágyik erre az ismeretlenre…

            Szó sincs róla, hogy ez az új rossz lenne. Egyáltalán. Sőt! A legfantasztikusabb érzések egyike, amit ebben a néhány évben átéltem. Kötődni valakihez…tudni, hogy van! És mindig ott van, ha szükségem van rá. Adott helyzetekben pedig ez a tudat is elég, hogy van. Tudom, úgy hangzik, mint egy meséből, vagy szappanoperából kivágott rész. Pedig nem onnan írtam. Átéltem, és átélem minden egyes pillanatban. Soha nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet, és most itt van.

            De ki ő? Honnan jött? Honnan tudta, hogy az én életembe kell betoppanjon? Vagy csak véletlenül csöppent pont az enyémbe? Bárhogy is legyen…egy biztos. Jó, hogy van nekem!

            És persze, hogy zaj van…és persze, hogy a gondolataimat nem hallom…úgyhogy itt marad abba….