Nagyvárosi pillanatkép

…számomra, kisvárosi lány számára egészen meglepő volt egy nagyváros környezete, légköre. Zsongás, tömeg, rohanás. Néha úgy tűnt, mintha ezek a közlekedő emberek nem is élnének, csak robotként tennék, amit beléjük programoztak. Felszállnak a buszra, metróra, villamosra, várják, míg az elszállítja az általuk kitűzött úti célig, ott leszállnak, és ugyanolyan monoton léptekkel haladnak tovább. Az utazás alatt sem történik semmi új, meglepő, vagy ne add Isten, valami mosolyogtató. Csak a szokásos rutin. Az emberek többsége fülhallgatóval a fülében ül, rezzenéstelen arccal, mások könyvvel a kezükben ütik el az időt, amíg utaznak. A többi ember csak bambul, vagy ha netán nem egyedül utazik, akkor vált néhány szót a társával.

Egy más világ, mint amiben eddig éltem. Érdekes volt látni, és néha megbotránkoztatott ez a fajta életstílus. Abban a néhány napban, amíg ott voltam hitetlenül álltam, hogy létezik ilyen világ is. Nem úgy tűnt, hogy az emberek, észrevennék például, a körülöttük lévő, apró kis dolgokat, szépségeket. Úgy tűnt, hogy ezek mellett már elmennek, mert megszokott, számukra már nem új, belevegyült a hétköznapok szürkeségébe. Nem azt mondom, hogy ájuldozzanak minden egyes nap, minden egyes percében, hogy huh neeee tó, kacsák, víz, virágzó fák stb., de egy héten legalább egyszer, egy mosolyt megérdemelne. (Lehet, hogy ez így történik, elvégre én csak néhány napot voltam ennek a részese, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy a nagy rohanásban erre is jutna idő..)

Én akárhányszor járok a Hargitán például, annak ellenére, hogy itt születtem, itt töltöttem el az életem, és már a könyökömön jöhetne ki, nem tudok úgy utazni, hogy ne nézném ámulattal a fenyőket, hogy ne mosolyodnék el, és ne sikerülne még ha néhány percre is, megnyugodni. Megnyugodni, és erőt meríteni.

            Valaki megkérdezte a vonaton, hogy laknék-e Budapesten, ezt még úton oda. Azt válaszoltam, hogy ha a Hargitát ide lehetne húzni, akkor talán meggondolnám, de mivel sokba kerülne, ezért inkább maradok ott, ahol születtem, azzal a megtakarított pénzzel a zsebemben:). Ezt most sem gondolom másképp, mint akkor. Vannak szép helyek, amiket nem bánnám, ha gyakrabban látogathatnék, közelebb lennének hozzám, de az összhatás nem kellene. Úgy érzem, képtelen lennék ott élni. Fizikailag, persze ha muszáj lenne, igyekeznék megszokni, de nem tudnék igazán én lenni. Zavarna a tömeg, a monoton rohanás, és ez az átragadt nyugati világ képe.

            Persze, minden ember más, mindenki másba nő bele, és mást tart természetesnek az ő életében. Számomra idegen ez a világ, és érthetetlen, hogy hogyan lehet leélni így egy egész életet. Az ember átrohanja az életét (azt sem mindegy, hogy hogyan), mert a társadalom ezt várja el, mert ha ott él, nem igazán van más választása, egyszerűen sodródik az árral. Visszakozhatnánk, hogy az emberek maguk döntenek az életükről, de ha belekerültél ebbe a világba, kevés eséllyel kerülhető ki a mókuskerék. Mi is belekerültünk, pedig csak néhány napot töltöttünk ott. Egyszerűen ahhoz, hogy eljuss, ahová szeretnél, lásd, amit szeretnél, mindezt időben, hogy haladj, akaratlanul is bekerülsz a sodródásba.

            Itthon is rohanok, akad dolgom, de más ez a rohanás, mint ott. Van időm megállni nyugodtan gondolkodni, csendben, amire ott élőként, nem vagyok benne biztos, hogy lenne. Már pedig szerintem az élet nem arról kéne szóljon, hogy átrohanjuk, és LEéljük, hanem, hogy ÉLJÜK. (Lássunk, halljunk, érezzünk, tapintsunk, mosolyogjunk, persze mindezt nem felszínesen, hanem a lélekben…és nem utolsó sorban, szeressünk, legelsőként, az életet.)