...sodródás...

….az ember néha tesz olyan dolgokat, amit még magának sem tud megmagyarázni. Egyszerűen akkor, és abban a pillanatban úgy dönt. Nem tudni miért…a sok út közül azt választja, onnan indul el egy kis hógömb, ami gurul egyre gyorsabban, és nő…aztán már akkorára duzzad a sok kerülőúttól, a hazugságtól, hogy már súlyos nyomokat hagy maga után…károkat okoz, fájdalmat…és kinek másnak, mint azoknak, akik a közvetlen közelében vannak?!

        A sodrás része lesz ő maga is…és már végképp nem tudja, hogy mi miért történik, és azt sem, hogy ez honnan is indult. Átkozottul érzi magát, de nem képes mégsem ellene tenni semmit. Mígnem eljön egy pont…az utolsó pont…és nem bírja tovább…összeomlik. Neki áll helyre rakni a hibákat…és szembenézni a lerombolt helyekkel…de nem egyszerű…oda állni valaki elé, akiben persze megbízol és szereted, azzal a kijelentéssel, hogy hazudtam, nem mondtam el. És amikor rákérdez, hogy miért? Nem tudod megmondani…állsz, mint egy farönk, és tehetetlen vagy. Magad sem érted az egészet. Csak annyit tudsz mondani, hogy akkor, abban a pillanatban rosszul döntöttem…hogy miért, azt már nem tudom.             
         Beszélgettek…minden olyanná válik, mint régen, rájössz, hogy fontos, rájössz, hogy szereted, és nem érted, hogy hogyan történhetett meg. Talán éppen azért, hogy megerősítsétek a szeretetet egymásban, hogy rájöjj valóban fontos neked. És, hogy továbbra is el tudj gondolkodni azon, hogy milyen furcsák is néha az emberek…