Villámokban cikázó álom

Fura, rémisztő álmok…nem csak egy éjszaka…újabban egyre gyakrabban. És annyira valóságosnak tűnnek, hogy még felébredve is muszáj körülnézned, hogy tényleg csak álom volt.

A múlt éjjel, villámokkal teli utcák, és persze zuhogó eső. Éreztem, ahogyan megyek, sietek valahova, s nem haladok. Csak mentem, és megismétlődött a jelenet, hogy a villámlás alkalmával beugrottam egy födél alá, ahol még más emberek is álltak. De az a villám, mindig pont oda csapott ahol én álltam, de semmi bajom nem történt, ugyanúgy mentem tovább a szakadó esőben, széllel szemben, és továbbra sem éreztem a haladást. Akkor élt bennem a tudat, és nem csak bennem, hanem köztudatként, hogy nagyon nagy vihar tombol a városban már napok óta, és nem akar alább hagyni, csak pusztít tovább. Az emberek, azért így is kimerészkednek, ahogyan én is.

A viharok közepette, néhol ki-kisütött a nap, de ezt csak én érzékeltem. Mintha egy teljesen más álomba csöppentem volna bele, teljesen máskor. Egy sráccal találkoztam, sétáltunk, és tudtam, hogy kötődöm hozzá, és nem is kis mértékben. Ott az álmom tudatában, ismertem, tudtam, hogy ki ő, és biztonságot adott…de nem úgy nézett ki külsőre, mint az a személy a valóságban…összekeveredett a külső megjelenés, egy teljesen más szellemmel, de ez akkor és ott nem tűnt fel nagyon.  A vihar és a napsütéses séták váltották egymást. Aztán megjelent egy másik személy, egy másik nő. Akit szintén ismertem, de ő már úgy nézett ki, mint a valóságban. Rémületet hozott ahányszor csak felbukkant valahol. 

Az utolsó kockák, amire emlékszek ebből az álomból, hogy álltunk a lépcsőházunk mellett ezzel a sráccal, és beszélgettünk egy ismerőssel. Megérkezett ez a nőszemély, és egyikünk sem vette jó néven. Aztán meg befurakodott közém, és a srác közé. És én nem bírtam tovább, elrohantam. Lépcsőkön szaladtam, és akadályokba botlottam, pedig minden vágyam az volt, hogy nagyon hamar elérjem a lépcsőház ajtót, és minden pillanatban hátrafele néztem, hogy nem-e jönnek utánam. Beértem a lépcsőházba, és ott volt…én sírásba fulladó üvöltéssel kérdeztem tőle, hogy miért nem hagyja, hogy végre boldog legyek, és miért kell neki mindig a másé, a másé is. Aztán berohantam egy ajtón. A szüleim voltak bent a szomszédokkal, tévét néztek maximális hangerővel, és egyiküket sem érdekelte, nem az, hogy én megjöttem és sírok, hanem, hogy kint zuhog az eső, óriási vihar van. Nem érdekelte. Én meg nem értettem, hogy a francba van arám otthon, amikor a szél kint letépte a kábelokat. Úgy nézték a tévét, mintha kint mi sem történne, én meg nem tudtam elmagyarázni, hogy kint ítéletidő van, és én is alig értem haza, mosolyogva bólogattak, aztán nézték tovább a tévét. Szóhoz sem jutottam. Előszedtem a telefonom, hogy üzenetet írjak a srácnak…de nem volt jel. Nem lehetett használni a telefont. A tévé ment, de a telefont nem tudtam használni. Kiment az erő belőlem, és csak arra tudtam gondolni, hogy vége van. Lassan szétáradt bennem a nyugodtság, és csak az járt a fejemben, hogy örülnöm kellene, hogy a villámcsapásokat, a vihart kint az utcán túléltem, haza tudtam jönni, és most meleg van, és biztonság.

Itt ébredtem meg valami ajtókopogtatásra. Körülnéztem, és teljesen megnyugodtam, hogy itthon vagyok, az ágyamban, és csak álmodtam az egészet.