„Gyerek vagyok, vagy felnőtt? Eldönteni nem
tudom. Én hiszek a valóságban, de sokszor álmodok. Én álmodok szépeket, és
hiszem, hogy valóra válhat. Az élet talán ettől szép, ezt üzenem a
nagyvilágnak.”
…a
tegnap azt vágták a fejemhez, hogy gyerekesen viselkedem, mert elszaladtam
nevetve, egy kérés elől. Akkor, abban a pillanatban szíven ütött ez a
kijelentés. Azt hittem sikerült felnőnöm, és derekasan viselem az élet
helyzeteit, akadályait, veszélyeit, akár a felnőttek. Ehhez képest, azt mondta
nekem ez a személy, hogy gyerekesen viselkedem, és én elszomorodtam. Tőle rossz
volt hallani. Azokban a másodpercekben, ahogy kimondta…a lelkem legrejtettebb
bugyrába nyílaltak a szavak. Pont Ő mondja nekem? Ő, akivel el tudom képzelni a
hátralévő életem, komolyan, akárcsak a felnőttek.
Később
sem hagyott nyugodni a gondolat, most is csengenek a szavai…aztán rájöttem,
hogy nem, elszomorodnom nem szabadott volna. Inkább büszkén kellett volna
viselkednem, hogy igenis gyerekes vagyok, tudok ilyen is lenni. Hogy miért? Mert
ki akar egész életében halál komoly lenni, és mindig arra figyelni, hogy
megfeleljen a felállított sablonnak? Én nem! Soha nem akarok felnőni úgy
igazán. Játszani, bolondozni akarok abban az időben, amit kapok az élettől. És
igen, van olyan pillanat, amikor nem akarok felnőttes komolysággal reagálni
bizonyos helyzetekre. Minek?
Ez
a baj az emberekkel, hogy miután úgy gondolják, hogy elértek bizonyos kort,
akkor már nem tehetnek gyerekes dolgokat, nem engedhetik meg magunknak, hogy
elszaladjon velük a ló…még, ha néha ott is motoszkál bennük egészen hevesen a
csintalan gyermek. Mert mit szólnak mások…
Szerintem
nem azok az igazi „jó” felnőttek, akik komolyak, komorak, komoly dolgokkal
foglalkoznak, mindent reálisan, logikusan végig gondolnak, mérlegelnek, mielőtt
döntenek. Persze, vannak helyzetek, amikor erre van szükség, és az is kell! De
nem mindig, minden körülmények között. A „jó” felnőtt, az igazi felnőtt az tud
néha újra kisgyermek lenni, „gyerekesen viselkedni”, nem fél átélni újra azt a
vissza nem hozható gyerekkort. Aki képes erre, az az ember nagyon tud valamit.
Ő már megértette, hogy attól, amitől az ember megélt néhány, talán kemény évet,
attól nem kell elfelejtse, hogy ő is volt gyerek. Nem kell elfelejtse, hogy
milyen volt gyereknek lenni, milyen volt az az érzés, amikor nem voltak
problémák, amikor nem volt kötelezettség, felelősség, amikor még minden nem
ment „élesben”.
Meg kell tanulnunk, én úgy gondolom, „jó”
felnőttnek lenni, különben a sok komolyságba, komorságba, logikába
megkeseredünk. Zsémbesek, megkeseredettek leszünk, akik nem képesek megérteni a
játék, a játékosság, a pajkosság örömét és fontosságát. De az ilyen ember,
hogyan képes felnevelni egy gyereket például? Nem felnövelni! Azt bárki tudja!
De felnevelni, az egészen más, ahhoz ember kell. Ahhoz kell tudnunk a
gyerekünkkel szívből játszani, bolondozni, önfeledten nevetni, magunknak is
tudni kell visszacsöppeni a gyerekkorba. Különben hogyan lehetnénk hitelesek?
Ha a gyermek azt látja, hogy anya és apa mindig rohan, dolgozik, komor, és nem
foglalkozik velem, csak néha elővesz nekem egy játékot, hogy ellegyek vele…ő
sem lesz más…az a minta marad, hogy erről szól a felnőttek világa. És nem
vagyok meggyőződve, hogy ő majd fel szeretne nőni. Épp ellenkezőleg, küzdeni
fog ellene, mindent megtesz, hogy elkerülje, és hülyeséget hülyeségre fog
halmozni, éppen ezért. Az is megtörténhet, hogy eldönti, hogy ő majd más lesz,
ő jobban fogja tenni, de hogyan sikerülhet, ha nem tudja, hogy hogyan kell, ha
nem látta. Könyvekben meg nem írja, nincs rá recept.
Erősnek,
kitartónak kell lennie, ha minden áron meg akarja ezt a célt valósítani. Sokszor kerül szembe majd nehézségekkel,
ellenszenves emberekkel, akik nem fogják érteni, és a fejéhez vágják, hogy
gyerekes, és nőjön már fel, hogy komolytalan, vagy, hogy bolond, és még
ezerféle ilyen „szépet”. De muszáj lesz, hogy leperegjen róla, hogy megértse
mosolyogva, hogy nem ellene irányulnak elsősorban és nagy részben ezek a
szavak, hanem a nem megszokott viselkedés, attitűd, felfogás ellen. Mert nem átlagos,
mert nem ez a megszokott, számukra nem ez a természetes, és nehéz elfogadni!
Ezért nem ők teljes mértékben a felelősek, nem láttak mintát, vagy éppen másat
láttak, és nem egyszerű tolerálni. Csak úgy tudják elfogadni, hogy valaki
ilyen, ha címkét raknak rá: „Nem nőtt fel, gyerek!” vagy „Bolond!”.
Ha
ez az ára, hogy majd egyszer „jó” felnőtté válhassak, és boldog lehessek ettől,
akkor nyugodtan ragasszák fel a címkét, az én homlokomra is. Büszkén fogom
hordani. Mert nem akarok olyan felnőtt lenni, mint amilyent a kis herceg
említ…: ”A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig
belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése