Néhány percig röpke
kis mosolyok az arcomon, aztán BUMM...hirtelen minden elfeketül, és értetlenül
ülök. Könnyek gyűlnek a szememben, és magam sem értem mi ütött belém. Küzdök
velük. Aztán egy könnycsepp csak útnak indul…végig az arcomon…és letörlöm…nem
engedem…nem szabad.
Miért? Mi történt
vele? És hogyan képesek apró kis szavak ennyire mellbe vágni? Nem értem. Minden
porcikám értetlenséggel, fájdalommal itatódik át…mindezt néhány röpke szótól. Talán
éppen amiatt van, mert röpkék voltak. Soha nem volt ilyen még. Ennek is eljött
az ideje. A legrosszabb mégis az, hogy nem mondja el, hogy mi történik,
rébuszokban beszél, és én nem értem. És nem is akarja, hogy értsem. Csak az
állapotát közli, és elvárja, hogy megelégedjek vele. Nem! Nem elég! Szeretném,
hogy elmondja, mi jár a fejében…de nem, még erre sem vagyok alkalmas, - a torkom
szorul össze, és ismét küzdök azokkal a fránya könnyekkel – NEM érzi, hogy
bármit elmondhat nekem. Hogy ott vagyok mellette, történjen bármi, mert fontos
nekem, mert minden érdekel, ami vele történik, és ami ő maga. Mert megőrülök,
hogy nem tudom hol van, mit csinál, milyen gondolatokkal indult útnak.
Félek, hogy én vagyok az oka. Hogy részese vagyok, annak a hullámzásnak, ami ma kialakult nála. És nem akarom, hogy miattam legyenek negatív irányú eltolódások a hangulatában, az érzéseiben. Utálnám magam érte. Inkább a semmi, mintsem Őt a legapróbb mértékig is bántsam. Féltem Őt...
Félek, hogy én vagyok az oka. Hogy részese vagyok, annak a hullámzásnak, ami ma kialakult nála. És nem akarom, hogy miattam legyenek negatív irányú eltolódások a hangulatában, az érzéseiben. Utálnám magam érte. Inkább a semmi, mintsem Őt a legapróbb mértékig is bántsam. Féltem Őt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése