…napsütéses reggelre ébredtem…az ablakon kinézve gyönyörű kék eget láttam,
és a nagyon várt májusi napot. Lankadt hangulat, szótlanság mégis a lényem. Nem
esik kedvemre a beszéd, a társaság, az emberek (többsége). Pedig szép tavaszi
időt kíván rég a szívem, hogy feltöltsön, hogy ne legyen hideg, hogy azt
érezzem, a természet él, és jól van. Mert a napsütés mosolyt csal az arcra, a
szívbe, a lélekbe. Mert felkelt a napunk...egy újabb nap kezdete, napsütéssel.
Itt-ott
bekandikál a nap a függöny mellett az ágyamhoz. Örülnöm kellene, vagy
legalábbis mosolyognom…hiszen máskor gyermek módjára vagyok képes örülni az
ilyen reggeleknek, felhőtlen kedvvel, a felhőtlen kék égnek. A mai nap más. Ma
nem hoz mosolyt és derűt, még egy szép májusi nap sem. Ma reggel hallgatag
vagyok és komor, és még mindig nem látom az értelmet. Azt gondoltam, az alvás
segít, ha nem éberen nézek szembe a komorság, a szomorúság okával, egyszerűbb
lesz. Hát nem!
Az
este óta nem változott semmi. Ugyanúgy jól esik a hallgatás, jól esne az egyedüllét.
Ezt itt nem tehetem meg, esetleg ha kivonulok valahova egy csendes kis mezőre,
egy temetőbe, lényeg, hogy olyan hely legyen, ahol nincsenek arcok, és főleg az
ezekhez járuló test, lény ne le legyen ott. Mert kevés az az ember, aki ilyen
napokon csak úgy tud velem, mellettem hallgatni. Pedig ez többet mond, és segít
minden szónál, fölösleges fecsegésnél. Csak üljön mellettem, és hallgasson,
csendben legyen, és ez a csend ne legyen kínos. Természetesként hasson. Azt
érezzük mindketten, hogy ez így normális, ennek most így kell lennie, ahhoz,
hogy jó pillanatokká alakuljon. És ha netán észrevenné, hogy könnyezek, akkor
ne a megszokott, mindennapos vigasztaló szavakat rántsa elő a tarsolyából, hanem
egy zsebkendőt, amit odanyújt, vagy öleljen át, anélkül, hogy egy szót is
szólna, vagy kérdezne. Néha nem kell több! Elég ennyi bőven ahhoz, hogy
megértsd, ő melletted van, és érti, hogy mi történik veled. Az ilyenfajta
hallgatásra csak az képes, aki érezte már úgy, hogy egy adott pillanatban neki
sem szavak kellenek, hanem a csend.
Ki
kívánkozok a napra, a zöld fűbe, az emberi csendbe, a természet teljes zajába.
Hátradőlni a fűben, és érezni a napsugarakat. Talán az egyik napsugár olyan
módon érintené meg a bőröm, hogy kénytelen lennék elmosolyodni. És ha megvolt
az első mosoly…hátha könnyebben jönne a többi…
Talán
túl sokat várok a természet gyógyító hatásától. Nem várhatom, hogy egy ennyivel
megoldódik minden, ami épp nincs a helyén. De meg vagyok győződve, hogy
segítene. Az eszem azt súgja, kizárt dolog, de a szívem dobbanása azt beszéli,
hogy meg van róla győződve, ez az, amire vágyik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése