Bolond érzés…amikor bajod van az egész
világgal, bajod van a környezeteddel, minden történéssel, minden rezdüléssel,
és legfőképp, magaddal. Semmi sem tetszik. Semmi sem úgy van, ahogy kellene
lennie, de persze ezt csak te látod így, és csak most. Okod nem sok van rá, és
magyarázatod sem, csak arra tudod fogni, hogy nyűgös vagy. Nem kapod a helyed,
sehol és sehogy sem jó. Kíméletlen állapot. Tudod, hogy ha másabbul lennél
egyáltalán nem így látnád, tetszene, hogy süt a nap, örülnél, ha üzenetet
kapsz, ha érdeklődnek irántad, ha egy barát rád ír. De most még ez is zavar. Minek
foglalkoznak velem, hagyjon mindenki békén. Ha meg nem írnak, akkor az a gond. Szóval
egy vagány kis káosz, és fogalmam sincs, hogyan lehetne kilépni belőle. Nem tudom
megszüntetni. Sem alvással, sem pihenéssel, sem azzal, hogy próbálom a dolgokat
a maguk szépségében látni. Nem megy. És a környezetem lassan kifullad
mellettem. És még csak hibáztatni sem tudom, mert valószínűleg én is ezt tenném
a helyükben. Fejest ugrani az Oltba…áh, igen ezt kéne…mondja ez a könyörtelen
nyűgösség. De ha ezt kéne, akkor miért nem teszem? És miért folytatom a
tanulást azért, hogy hátha a közelgő vizsgáim sikerülnek? Hát azért, mert
legkevésbé sem kívánkozok én a hideg, mocskos Olt vizébe. De már kínomban azt
se tudom, hogy ki kivel van. Vajon csak én szenvedek néha ilyen betegségtől,
vagy már más is érzett hasonló „nem kapom a helyem” érzést?!
Egy
biztos…könyörtelen fúriaként uralkodik rajtam…és besötétíti az egész világot
körülöttem…nem hagyja, hogy lássam a napfényt. Még kis lámpásokat sem gyújt,
hogy halvány fényben lássak valami keveset. Ááááááááá. Bekattanok.
