Nosztalgia...nyár...

Hm....azok a régi slágerek...Istenem...milyen gyermekek voltunk...csak ilyenkor látom, hogy milyen hamar telik az idő...:):):)

...mi sosem lehetünk egyidősek?

Ágai Ágnes

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap
én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?
Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.

...ha örökké tartana...

                     Különösek az emberben tomboló érzések. És leírhatatlanok. Persze, azért próbálkozunk a körbemagyarázásával, de úgysem teljes egészében takarják az összképet.

                     Amikor magához szorít, biztonságban érzem magam, imádok hozzábújni, ha megölel, akkor tudom, hogy már nincs veszteni való, hiányzik, minden pillanatban, amikor nincs mellettem. Ha hallom a hangját, akkor megáll az idő, amikor megcsókol, vagy hozzámér nagyobbakat dobban a szívem, amikor búcsúzunk, mindig attól félek, hogy soha többé nem látom viszont, és szomorú leszek. Tetszik, ha bolondozik, ha morcol, ha kicsimnek szólít. A közös programok erővel, energiával töltenek fel, életet hoznak a mindennapok szürkeségébe….el sem tudok fantasztikusabb dolgot képzelni, mint reggel az ő hangjára, a csókjára ébredni…és még félálomban szorosan hozzábújni. És ezt mind abba a szóba tudom belesűríteni, hogy: Szeretlek! 

 

Pedig…hol van ez a szó, ahhoz képest, amit átélek, és átérzek minden pillanatban??? Sehol. És mégis, mindketten tudjuk, hogy amikor azt mondjuk, hogy szeretlek, ennél jóval többről van szó…azt jelenti, hogy része vagy az életemnek, beépültél a mindennapjaimba, a részem vagy, boldog vagyok veled, és szeretném, ha ez örökre így maradna.

: X

SZERETEM! :*

 Szijecskeeee!:) 

"Máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl ha a jövőre gondolok, nem azt mondom majd: "én ezt és ezt teszem", hanem azt: "mi ezt és ezt tesszük." És ez mindent megváltoztat."

Illuziók...avagy a szárnyaló emberi fantázia

                 Az ember egy nagyon extra lény…azt hiszi, hogy uralhatja a világot. De én ebben nem hiszek. S az emberek többségénél ez úgy mutatkozik meg, sőt, nem is a többségénél, hanem szerintem mindenkinél, hogy szárnyra engedik a fantáziát. És néha túl sokat beleképzelnek adott helyzetekbe, kapcsolatokba, érzésekbe, találkozásokba, utazásokba, egy nyárba, egy emberbe. Tévedhetetlen, ha azt mondom, hogy ez az ember legnagyobb hibája. Ebbe minden ember beleesik. Én is, más is, mindenki. Hagyjuk, hogy elragadjanak a mesébe illő gondolatok, hogy elképzeljünk jövőbeni dolgokat, hogy az majd úgy lesz, hogy…! Aztán…belekerülünk abba, amit elképzeltünk, csak éppen nem olyan, amilyennek elképzeltük, nem úgy történnek az események, ahogyan mi elgondoltuk…és ilyenkor, furcsa mód kicsit elszomorodunk. Nem olyan komoly szomorúság, hanem csak olyan aprócska, lappangó, egy picit visszavesz a jókedvből. Furcsa csalódottságot érzünk, ott legbelül, és ilyenkor megváltozik minden. Nem tudjuk a maga szépségében látni a dolgokat. Nah itt rontja el az ember. Lehet, hogy ami történik, az szép, jó és majdhogynem tökéletes…deeeee…mindennek a megélését csökkenti az, hogy ő ezt nem ilyennek képzelte, nem így tervezte. S akkor csüggedés áll be. S hibás a valóságos gondolatmenet, mert az ütközik az elképzelttel. Igen. Emberi hiba. Nem kell túl sok mindent beleképzelni az életünk apró lépéseibe, úgysem történik ugyanúgy, ez 99%. Ha meg mindenképp álmodozunk, és épp hogy regényt nem írunk, arról, hogy hogyan is fog majd zajlani…akkor csak azzal lehet javítani, hogy ha már ott vagy, és látod, hogy nem az történik, amit te szerettél volna, akkor ne légy haragos, csak döntsd el, hogy azt is élvezed, amit az élet eldöntött neked. Ne harcolj ellene…fölösleges energiapocsékolás. 

              

            Az életünket egy filmnek képzeljük, és mindent úgy tervezünk, ahogy azt a filmekben láttuk. Mert az tűnik ideálisnak. Igen, az életünk egy film, és segíthetünk a rendezésében, de közel sem lesz hasonló azokhoz a filmekhez, amit a tévében nyomnak a sok bamba nézőnek. Miért lesz más? Mm…nem is tudom…a filmekben minden túl tökéletesre van festve, ami meg nincs arra festve, az pont azért hibádzik, hogy a többit tökéletesítse. Az ember életének filmje nem lehet ilyen…mert...nem egyetlen szerepet játszunk, és mert vannak érzelmeink, amik többségében elég kuszák. És mert a többi szereplő is mind ilyen. Nem tiszta szerepek, éppen ezért nem lehet egy tiszta tökéletes film sem.

...csend...zene...vágy?!?!

Csend…zene.....csend…zene…vajon mi kell most? A zene fülsüketítő...a csendtől meg ebben a pillanatban halálosan rettegek...a csend is ordít, vagy azok a fejemben dübörgő gondolatok?! Nézem a telefont és várom, hogy végre megvillanjon....hogy jelt adjon...de semmi. Csendben van. Megnémult. Pont most? Amikor úgy várom, hogy szóljon végre? Miért?

           Keserű érzések......vidámság......összeszorult szív......vágyak....minden van itt, mint egy jó szupermarketben. Vágy, hogy végre végig simítsa a kezét a kezeden, és amikor az ujjaidhoz ér azok összefonódjanak...aztán szorosan átöleljen....és azt mondja, szeret. Hogy várja, hagyd abba az írást, öleld meg viszont és forró ajkad, ami már azóta forr, hogy megérezted a levegőben azt a kis parfüm molekulát, végre megérintse. Hozzáérjen. Bárhol. Csak az a forró ajak hozzáérhessen a bőréhez, hogy érezzen téged. Te meg, a laptop mellett ülve, és érezve ezt a vágyat, fokozod még kicsit, mert igazán jó érzés érezni a levegőben lappangó vágy minden másodpercét, hiszen tudod, hogy minden eltelt másodperccel ez a vágy még nagyobbá válik. Epedsz, hogy hozzáérhess, hogy a szád végre az övére tapadjon, és mégis vagy olyan önző és erős, hogy fokozd, hogy lásd rajta a vágy és a szenvedés keveredését, mert ez téged még jobban tűzbe hoz.

Volt egyszer egy beszédfejlesztés vizsgaa....:)

És ennek a vizsgának, volt egy szóbeli része, amit mindenki maga kellett megírjon. A következő rövid szöveget sikeredett megírni ebből az alkalomból...bár a tanárnak végül nem kellett elmondanom, a gondolatok benne(m), még ma is aktuálisak.:)

"Az élet értelméről szeretnék beszélni. Így első hangzásra nagy szavaknak tűnnek egy 20 éves lány szájából, tudom. Csak egy bennem felmerülő kérdést szeretnék felszínre hozni, ami szerintem már mindannyiunkban felmerült. Valójában tényleg, mi értelme van az életünknek? Hiszen egyszer úgyis mindenkinek eljön a vég, a halál.

            Ha megkérdezném az embereket, hogy mi az életük értelme, a többség azt mondaná, az, hogy boldog legyek. De mitől leszünk mi emberek boldogok?  Mindenkinek mást jelent…. Család, gyerek, karrier, pénz stb.

            De egy biztos, mindenki azért küzd élete folyamán, hogy elérje azt az úgymond, „áhított” nagy boldogságot, és azt hiszik, ha ezt elérik, mindig boldogok lesznek. Az ember viszont nem így működik, és ez a nagy boldogság sem létezik. Célokat tűz ki maga elé, és úgy gondolja, ha eléri, akkor boldog lesz, de sajnos nem, vagy legalábbis nem olyan boldog, mint amilyennek elképzelte, remélte. Olyankor jön egy új cél, és „ha majd elérem”, mondja az ember, akkor majd igazán boldog leszek. De akkor sem lesz igazán boldog, mert beleesik az újabb mókuskerékbe, jönnek az újabb „Ha majd elérem, igazán boldog leszek” mondatok.

            Ebből az látszik, hogy nem szabad az embernek egy végső, „nagy boldogságot” kergetni, hanem át kell élnie az apró kis örömteli pillanatokat, figyelnie kell azokra. Mert, úgy gondolom, hogy apró kis pillanatokig tud igazán, határtalanul boldog lenni. És ezek a boldogságok adnak erőt a továbbiakhoz, csak ezekre ritkán figyelünk oda."