...csalóka remény...

Egészen érthetetlen dolog ez a remény. Az emberben feltör újra és újra. Halhatatlan. Ha néha úgy érzékeljük, hogy eltűnt, még akkor is ott van valahol, ott legbelül. Furcsa módon ez az ember éltetője, de ez az, ami néha lelök egy igen magas szikláról. Hogyan lehet? Ez teljes ellent mond önmagának. Pedig így van. Ha végig gondolom, hogy hányszor mondtam ki azt, hogy kész, vége elszállt a reményem. És mégis ott lappangott, hogy mi van ha mégis.... Valljuk be, ezzel még sokan vagyunk így. Esélytelennek látunk dolgokat, mégis reménykedve várjuk, hogy hátha mégsem vagy éppen mégis így alakulnának a dolgaink. Nem tudom, melyik erejének nagyobb a hatásköre, az éltetőnek, vagy a nyomorba döntőnek, de, hogy mindkettőnek hatalmas van, és szorosan összefüggnek, az biztos. Hogyan képes valami ennyire meghatározni az ember életét? Mindennel összefügg....mindenhol ott van, és mindent akar magának. Nincs megbocsájtás, remény nélkül, nincs  bizalom remény nélkül, nincs barátság remény nélkül, nincs szerelem, nincs szeretet, nincs álmodozás, nincsenek tervek, nincs semmi nélküle. Mégis néha annyira szeretném, ha bizonyos dolgokban képes lennék őt kiiktatni. Ha vége lehetne a hiú ábrándoknak, a téves elképzeléseknek. Nem csalna meg újra és újra egy bizonyos illúzió, hogy lehet ez másképp, hogy változhat valami. Ha látnám a fától az erdőt.Vagy ha látom is, képes legyek elfogadni, hogy az ott egy erdő. De ha ott van a remény cimbora, már mindjárt megkörnyékez, hogy hátha az nemcsak egy erdő, s ki tudja mi rejtőzik benne.

Egy szó, mind száz..... ábrándozást ad az élethez, vágyódást az életre, de ugyanannyit el is vesz, amikor éppen visszalök a mélybe, azzal hogy megcsal, hogy elárul. És az a legrosszabb tulajdonsága, hogy mindezt teljesen hűen teszi mindenkihez. Hű az élet utáni vágy adásában, de pont olyan hű a mélybe taszításban is.

Blog - blokk

Egyszerűen elmerültem másban. Néha eszembe jut, és hiányzik. Vagy éppen lustának érzem magam, mert rég nem írtam bejegyzést. Pedig csak simán az a helyzet, hogy az időm nagy részét van, ami lekösse, ami nem föltétlen baj. De elhanyagolva érzem a buborékjaim, amiket megosztanék mással, és magammal is. Ez az egyik fele a történetnek, hogy nincs idő, illetve, hogy kevés. A másik fele az, hogy amikor lenne egy nagyon kevés idő erre, akkor a buborékok messze szállnak, és nem érem el őket. Úgyhogy teljes a blokk, a blog-blokk. Kerülő utat kellene keresnem, és lehetőséget a buborékok hozzám szelídítésére.....de miiiiiiiiiiiiiiiiiit?!

...mesevarázs...

Mindenki hallott gyerekkorában mesét. És felnőtt korában is, de ezeket már mosolyogva hallgatta, hogy „ Áh, igen....mesék”. Azzal felnőttes, mindentudó mosollyal legyintettük le a meséket, hogy ezek CSAK mesék, azért vannak, hogy szórakoztassák a gyerekeket. De gondoljunk csak vissza...gyerekként mi is éppen olyan csodálattal, megdöbbenéssel, és ha kell még tátott szájjal is hallgattuk őket. Beleéltük magunkat egy-egy szerepbe, és a mese hallgatása alatt meg sem fordult a fejünkben, hogy ez nem lehet valóság. Egyértelműnek, és természetesnek tűnt, a hősük csodaereje, a sokféle varázseszköz, nem háborodtunk fel, hogy mit keresnek a mesében.

A  lányok, szinte kijelenthetem, hogy mindegyikük, beleképzelte magát a hercegnő szerepébe, és remélte, hogy majd őt is megmenti a hercege. Biztos volt benne, hogy amikor nagy lány lesz, akkor egy szépfiúval találkozik majd, egymásra pillantanak, és szerelem lesz első látásra. A szerelmes ifjú pedig harcolni fog a gonosz sárkánnyal őmiatta, és összeházasodnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Igen. A mesékben valóban ilyen egyszerű a képlet....és tulajdonképpen a valóságban is. Minden lánynak meglesz a maga hercege, és szerelmesek lesznek egymásba, és összeházasodnak, persze ezt mind nem olyan gyorsasággal, mint a mesékben, de a sorrend stimmel. Szóval....összeházasodnak....és itt jönne az a rész, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ezzel van egy kis bökkenő. De a mese írókat nem szabad hibáztatni érte, elvégre ki szeretett volna olyan mesét hallani, amiben a herceg és a hercegnő bizony néha veszekszenek, és nem mindig van egyetértés, nem klappol mindig minden mozzanat. Szerintem senki.

Na de, hogy visszatérjek... szóval a való élet meséjében ez a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” kicsit másabb. Boldogan élnek, csak néha ebbe a boldogságba becsúszik néhány, hogy is mondjam....vita....nem....egy kis egyet-nemértés...civakodás....néhány könny...szomorú pillanat....mosolytalanság...! De ezekkel az állapotokkal még nem veszett el a szerelem. Ott van. Csak kicsit meglapul. Elbújik, hogy ezek a szomorú dolgok ne tudják bántani, majd amikor csillapodnak a kedélyek, akkor újra előbukkan, és rendbe hoz mindent. Úgyhogy érdemes hinni a mesében...csak az első huppanónál nem szabad becsukni a meséskönyvet. Nyitva kell hagyni, sétálni egyet a levegőn, aztán visszaülni újra a meséskönyv mellé, kézbe venni, lapozni, és tovább olvasni.

Mindenhol jó...

                      Mindenhol jó, de a legjobb ott, ahol önmagam lehetek, és ő is velem van :) Legyen az a Hargita lábánál, egy festékes doboz melletti munkánál, vagy akár a tenger partján. Mindenhol lehet nagyszerű és szép, mindenik másképp vonja magára a figyelmet, és másképp ad egy pluszt az életemhez, hozzám. És az észveszejtő az....hogy vágyódom vissza mindenhez :)

Kíváncsiság kontra idő

Ha találkozok egy számomra addig ismeretlen személlyel az első benyomáson túl, szeretnék róla mindent tudni, szeretném tudni a múltja lépéseit, mert... Miért is? Na ez az! Úgy érzem, hogy akkor könnyebben kapcsolódhatok bele a jelenébe.

Természetesen, aki kíváncsi hamar megöregszik státusz alapján - mert azért szeretnék fiatal maradni, még egy kicsit – nem maradok többel, mint az első benyomással, és néhány felszínes információval. Nem, nem ez az oka, hogy ennyivel maradok, de így egészen jól hangzik :). Szóval...a valódi oka az, hogy egy idegen ember nem nyílik meg másoknak csak úgy hipp-hopp. Én se teszem. Ehhez idő kell, és persze a szimpátia sem utolsó, mert ez az egyik feltétele annak, hogy még találkoztok-e az életben. Ha ez megvan, és mondanám, hogy a távolság sem nagy, de hát a kommunikáció nagy távolságokon is egyszerűen és szépen megoldható. Megvan a kommunikáció, egy bizonyos fajta kapcsolat, és kell az idő. Ha ez együtt van, akkor nincs lehetetlen.

Na de elég itt az ilyesféle fecsegésből....valójában azért ragadtam ceruzát (majd később billentyűzetet), mert megtapasztaltam ennek a hármasnak a lélegzetnyi levegőt hagyó érzését. Hogy az milyen? Amikor egy-egy beszélgetés során a füledhez olyan szavak és mondatok érnek, amiket már, akkor, az első pillanatban szerettél volna tudni, már akkor, abban a néhány első mondatban szeretted volna behabzsolni ezeket a szavakat is. De nem lehetett, és ez így van a helyén, mert akkor mindent tudtam volna, szinte fölösleges lett volna a további kommunikáció. Azért ez jól ki van találva. Mármint ez az ismerkedési izé....ez az ismerkedési folyamat.

Lenyűgöző érzés az, amikor azt tapasztalod, hogy egy másik személy kezd megnyílni neked, hogy nem húz vastag pokrócot az életére, a múltjára, a jelenére, és egyáltalán az egész lényére. Amikor lassan lecsúszik az addig magára vont pokróc, hagyja, hogy beláss az addigi életébe, persze mindezt nem erőszakkal, hanem önszántából, mert akkor ő, úgy látja, úgy dönt, hogy láthatod, hogy közelebb enged.

Hideg-futkosós érzés régi fotókat nézni, gyerekkori emlékekről, történetekről, kamaszkori csínytevésekről, régi kalandokról és „szerelmekről”, családról beszélni, mesélni és hallani egy idegennel, aki akkor már nem is idegen, csak kissé új figura az életedben. Együtt elmosolyogni, hogy mivel játszottatok, amikor még éppen csak jártatok, mik voltak a menő slágerek kamasz korotokban, az otthoni szokásokról és ilyesfajta szívmelengető storykról. Ezek által lassan úgy érzed majd, hogy nem csak a jelenének vagy részese, hanem sok mesélés után a múltjának is, és úgy tűnik, hogy már nagyon rég ismered. Lassan összeáll a kép, hogy miért is ilyen most. Miért ilyen az életfelfogása, a szokásai, a hozzáállása az élethez. És idővel, ha valaki kérdez róla valamit, már kapásból tudsz válaszolni. Mosolygós.....igen, még így, írás közben is mosolygok rajta, mert még így sem fest az írás teljes képet arról, hogy milyen is az, amikor rég várt kis információk, történetek szaladgálnak a füledig.

            Hogy mi ebből a tanulság?

                            Az, hogy az ember, olyan, mint a jó bor, idő kell hozzá. :)

Kis történet

Néhány évvel ezelőtt az egyik kedves barátnőm, egy kis történetet írt bele az egyik füzetembe. Tegnap bukkantam rá....elgondolkodtatott...íme a történet a virágcserépről:

Egy tanár egy filozófia előadáshoz néhány különleges dolgot készített maga elé. Ahogy megkezdődött az óra, szó nélkül elővett egy virágcserepet, és elkezdte megtölteni golflabdákkal. Kérdésére, hogy:

-          Tele van-e?

A hallgatók, igen-el válaszoltak.

            Azután fogott egy apró kaviccsal tele dobozt, és beleöntötte a kavicsokat a cserépbe, amelyet egy kissé megrázott, és a kavicsok begurultak a golflabdák közötti üres részekbe. A tanár azután elővett egy homokkal teli dobozt, és beöntötte a homokot a cserépbe. Természetesen a homok betöltötte a még szabadon maradt részeket.

            Újra megkérdezte a hallgatókat, hogy a cserép tele van-e? A hallgatók egyhangúan igen-nel válaszoltak.

            A tanár fogott két doboz sört, és beöntötte mindkettő tartalmát a cserépbe, és így kitöltötte a még szabadon maradt részeket a homokszemek között. A hallgatók hahotáztak.

            -Tehát – mondta a tanár, ahogy a nevetés alábbhagyott- azt szeretném, ha ezt a cserepet az életük jelképeként fognánk fel. A golflabdák a legfontosabb dolgok az életükben:

                        CSALÁD, GYEREKEK, EGÉSZSÉG, BARÁTOK, HIT.

Ha az életben mindent elveszítenénk, és csak ezek maradnának meg, még akkor is teljes lenne az életünk.

            Az apró kavicsok a következők jelképei:

MUNKA, HÁZ, AUTÓ, NYÁRI- SZABADSÁG, HOBBY

A homok pedig jelenti az összes többi apróságot az életünkben.

Ami meghatározó: a Sorrend.

Ha a homokot öntjük először a cserépbe, nem marad hely az apró kavicsoknak. Nem is beszélve a golflabdákról. Ez érvényes az életünkre is. Ha az összes időnket meg energiánkat jelentéktelen dolgokra pazaroljuk, nem marad idő és hely a fontos dolgokra. NE engedjük, hogy valami apró lim-lom lefoglalja időnket, határidőnaplónkat, életünket. Csináljuk azt, amit szeretünk, és azt, amihez kedvünk van. Még mindig marad elég időnk a kötelességek teljesítésére. Figyeljünk elsőként a golflabdákra, amelyek valóban fontosak.

Állítsunk fel fontossági sorrendet! Az egész többi csak homok....

Egy hallgató felemeli a kezét...

-          Azt szeretném kérdezni, hogy mit jelképez a sör?

-          Örvendek, hogy megkérdezted! – mondta a tanár, majd folytatta – ez azért van itt, hogy megmutassam....teljesen mindegy milyen nehéz az élet...mindig van hely egy vagy két sörnek.

De azért ne a sörrel kezd! :)

Homályban elveszve

Igen. Vannak néha olyan napok, hogy semmi nem jön össze. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd, és még ráadásnak rossz híreket is kapsz. És olyankor összedől a világ. S még ha ez szellemi fáradtsággal párosul, akkor tényleg vége annak a napra minden egyébnek. Vághatsz hozzá jópofát,de ettől az agyadban még pont úgy gyúródnak, és kergetőznek az aznapi rosszal kapcsolatos gondolatok. És képtelen vagy megoldást, és megnyugvást találni, egyszerűen nem hagyod magadnak. Képtelen vagy kilépni az aznapi káoszból. Megszeretnéd oldani, és éppen ezzel késlelteted a megnyugvást, és a helyreállást. Kicsit paradoxonnak hangzik. Nehezen fér össze a kettő. De így van. Ha hagynád a fenébe....és hagynád másnapra, akkor másnap már más szemekkel tudnál szembe nézni a dolgokkal. De nem. Te pont akkor kell megoldjad. A düh, és az elkeseredettség szép kis szürke homályt hoznak eléd. És a zavar, hogy nem látsz, egyszerűen nem hagy nyugodni, hős akarsz lenni, a saját szemedben, hogy te képes vagy rá, és átvergődhetsz a homályon. De az a helyzet...hogy a homály sok mindent takar, és akadnak dolgok, körülmények, tények, amiket nem valóságos elemükben látsz, vagy nem is látsz egyáltalán. És ezek hiányában, nem hozhatsz valódi, jó és megfelelő döntést.

De hogyan lehet szépen behunyni a szemet, és hátra heveredni, arra várva, hogy eltűnjön a homály? Hogy lehetne nyugodtan feküdni, amikor nem tudod, hogy körülötted mi van?  Tudva azt, hogy semmi sem biztos...nem tudod, hogy mit rejt a homály? Ki lehetne ennyire bátor és erős, hogy ezt megtegye? Nem vágni jópofát, nem mutatni, hogy mi van, nem bántani másokat, nem lépni semerre, csak várni, hogy elpárologjon valamerre az a homály. És mindezt úgy tenni, hogy közben nem azon rágódsz, hogy hogyan is lehetne kimenekülni ebből, hogy mit rejthet a homály, vajon hogyan lehetne átjutni rajta, hanem egyszerűen úgy, hogy hagyod megtörténni, hogy ott, abban a helyben elfogadod, amit kaptál, vagy amit kerestél magadnak, és nem akarsz előre törni. Csak úgy, ott vagy. És leszel mindaddig, amíg tisztán látsz.

Zavaros elmélkedés

Fura érzés...mintha kiléptem volna önmagamból...az életem egészen kívülállóként látom. Rémisztő egy dolog. Elhagytak az érzések, az érzelmek, csak a fanyar valóság maradt mindenféle nélkül. Pörög az agy...mókuskerékszerűen...csak körbe, körbe, körbe, és az egésznek semmi értelme. Nincs előrehaladás...topogok egy helyben, és ésszel próbálom megmagyarázni, amihez az észnek semmi köze.  Mi történik? Hol van az a lány, aki érzelmekkel teli, bolondos, vidám és nyughatatlan. Elbújt, vagy tán megszökött?! Megszökni? Ugyan mi értelme lett volna annak? Hiszen minden kirakós darab kezdett a helyére kerülni... akkor meg? Talán a sok idő, amit képtelen kitölteni hasznos dolgokkal, az idő, amit nem tud lekötni...az űz csúnya tréfát vele...nem tartom kizártnak. És ha pont azért szökött meg, mert a kirakós végre kezdett összeállni??? Akkor mi van? Ha pont az a baj, hogy minden a helyén kezdett landolni...a kis célok, és álmok lassan mind kezdtek révbe érni...és a félelem az ami tréfálkozik.  Megrémült volna attól, hogy.....áh badarság....nem...mégis, mi van, ha tényleg attól rémült meg, hogy felnőtt??? Mi van, ha pont az, amire egész gyerekkorában vágyott, azt most megkapta, eljött az idő. Szembe kell nézni azzal, hogy változnak az idők...és, hogy vele változik ő is...! Hiszen éppen ez az élet...erről szól....és az a nagyszerű, ha az ember afelé halad, amit álmodott magának. Akkor mire ez a félelem? Hogy képtelen lesz megfelelni, nem, nem a mások elvárásainak, nem, hanem a saját elvárásainak. Mi van, ha nem tudja majd betölteni a különböző szerepeit? Ha nem lesz jó bennük. Ha kiderül, hogy a cél, az álom, ami eddig lebegett, és most már megvalósulóban van....mégsem azt hozza, amit várt tőle? Csalódni fog? Önmagában? Az ítélőképességében? Az önismeretében? És akkor mi van? Ember....így megvan a joga arra, hogy tévedjen...de, akkor minden amit eddig épített romokba dőlne...még a gyerekkori álmok is. Az meg katasztrófát jelentene a világában.

„Mi lesz majd ha...” az ilyesféle gondolatfuttatások keseríthetik meg a jelent. Ez történt a lánnyal....a félelme attól, hogy jó úton halad, hogy az elképzeléseit sikerül valósággá alakítania...egyszerűen megrémült. És ebben a rémületben minden fajta érzelmet kétségbevont, és végig gondolt ésszel. Hát nem bolondság? Azzal, ami nincs, és talán nem is lesz soha, kétségbe vonni azt, ami van, és érezhető? Micsoda őrültség ez? Mihelyt az embernek egy kis ideje akad, amiben épp nem csinál semmit, abban a pillanatban gondolkodik...és akkor...van olyan, amilyen még nem volt. Száguldoznak a bolondabbnál bolondabb gondolatok....és a zűrzavar....:)

"Kicsit szomorkás a hangulatom máma..."

Kitartóan álmodj:)

“Menj! Küzdj az álmodért, minden vágyadért...” hangzik el egy számomra kedvelt együttes egyik dalában...és milyen igazuk van. Elsősorban nem abban, hogy küzdeni kell az álmainkért, persze az sem utolsó, hanem, hogy NEKÜNK, mindenki magának, mert ebben csak mi vagyunk, illetve mindenki a sajátjában. Csak te vagy benne a tiedben, és csak én vagyok benne az enyémben. Hogy mit is értek ez alatt? Azt, hogy csak te vagy rá képes, hogy végigcsináld a saját álmaid, egyedül te maradsz majd ezekkel az álmokkal és vágyakkal. Lesznek mindig akik itt ott belekapcsolódnak, de segíteni ők sem fognak(...és ha netán úgy alakul, még beléd is rúgnak egy nagyot..). Ez egyedül a te feladatod. Mindig. Mert soha senki nem lesz képes megérteni, átélni a te életed, hogy láthassa, hogy hogyan jutottál ide, hogy miért pont ezek a célok vannak ott fent a hegycsúcsán. És sokszor azt sem veszik észre, hogyha lerombolják néhány álomképedet. Mert őket ez nagyon nem érdekli, ők a sajátjukat hajszolják. És ilyenkor kell nagyon erősnek lenned, hogy ne add fel, hogy ha rombolni akarnak, akkor ne hagyd. Vagy ha sikerül is nekik a rombolás, állj neki és építsd fel újra, és ne hagyd, hogy elvegyék, csak azért, mert ők nem tudják, és nem értik meg, hogy ez neked fontos. Állj a sarkadra, légy bátor, és nem utolsó sorban kitartó, és meglesz az a hegycsúcs. És ott fent majd büszke lehetsz magadra, hogy önerőből feljutottál, és a legnagyobb része a büszkeségnek onnan fog eredni, hogy nem adtad fel, egyetlen percre sem. 

Nosztalgia...nyár...

Hm....azok a régi slágerek...Istenem...milyen gyermekek voltunk...csak ilyenkor látom, hogy milyen hamar telik az idő...:):):)

...mi sosem lehetünk egyidősek?

Ágai Ágnes

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?
Akkor se, ha holnap
én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?
Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.

...ha örökké tartana...

                     Különösek az emberben tomboló érzések. És leírhatatlanok. Persze, azért próbálkozunk a körbemagyarázásával, de úgysem teljes egészében takarják az összképet.

                     Amikor magához szorít, biztonságban érzem magam, imádok hozzábújni, ha megölel, akkor tudom, hogy már nincs veszteni való, hiányzik, minden pillanatban, amikor nincs mellettem. Ha hallom a hangját, akkor megáll az idő, amikor megcsókol, vagy hozzámér nagyobbakat dobban a szívem, amikor búcsúzunk, mindig attól félek, hogy soha többé nem látom viszont, és szomorú leszek. Tetszik, ha bolondozik, ha morcol, ha kicsimnek szólít. A közös programok erővel, energiával töltenek fel, életet hoznak a mindennapok szürkeségébe….el sem tudok fantasztikusabb dolgot képzelni, mint reggel az ő hangjára, a csókjára ébredni…és még félálomban szorosan hozzábújni. És ezt mind abba a szóba tudom belesűríteni, hogy: Szeretlek! 

 

Pedig…hol van ez a szó, ahhoz képest, amit átélek, és átérzek minden pillanatban??? Sehol. És mégis, mindketten tudjuk, hogy amikor azt mondjuk, hogy szeretlek, ennél jóval többről van szó…azt jelenti, hogy része vagy az életemnek, beépültél a mindennapjaimba, a részem vagy, boldog vagyok veled, és szeretném, ha ez örökre így maradna.

: X

SZERETEM! :*

 Szijecskeeee!:) 

"Máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl ha a jövőre gondolok, nem azt mondom majd: "én ezt és ezt teszem", hanem azt: "mi ezt és ezt tesszük." És ez mindent megváltoztat."

Illuziók...avagy a szárnyaló emberi fantázia

                 Az ember egy nagyon extra lény…azt hiszi, hogy uralhatja a világot. De én ebben nem hiszek. S az emberek többségénél ez úgy mutatkozik meg, sőt, nem is a többségénél, hanem szerintem mindenkinél, hogy szárnyra engedik a fantáziát. És néha túl sokat beleképzelnek adott helyzetekbe, kapcsolatokba, érzésekbe, találkozásokba, utazásokba, egy nyárba, egy emberbe. Tévedhetetlen, ha azt mondom, hogy ez az ember legnagyobb hibája. Ebbe minden ember beleesik. Én is, más is, mindenki. Hagyjuk, hogy elragadjanak a mesébe illő gondolatok, hogy elképzeljünk jövőbeni dolgokat, hogy az majd úgy lesz, hogy…! Aztán…belekerülünk abba, amit elképzeltünk, csak éppen nem olyan, amilyennek elképzeltük, nem úgy történnek az események, ahogyan mi elgondoltuk…és ilyenkor, furcsa mód kicsit elszomorodunk. Nem olyan komoly szomorúság, hanem csak olyan aprócska, lappangó, egy picit visszavesz a jókedvből. Furcsa csalódottságot érzünk, ott legbelül, és ilyenkor megváltozik minden. Nem tudjuk a maga szépségében látni a dolgokat. Nah itt rontja el az ember. Lehet, hogy ami történik, az szép, jó és majdhogynem tökéletes…deeeee…mindennek a megélését csökkenti az, hogy ő ezt nem ilyennek képzelte, nem így tervezte. S akkor csüggedés áll be. S hibás a valóságos gondolatmenet, mert az ütközik az elképzelttel. Igen. Emberi hiba. Nem kell túl sok mindent beleképzelni az életünk apró lépéseibe, úgysem történik ugyanúgy, ez 99%. Ha meg mindenképp álmodozunk, és épp hogy regényt nem írunk, arról, hogy hogyan is fog majd zajlani…akkor csak azzal lehet javítani, hogy ha már ott vagy, és látod, hogy nem az történik, amit te szerettél volna, akkor ne légy haragos, csak döntsd el, hogy azt is élvezed, amit az élet eldöntött neked. Ne harcolj ellene…fölösleges energiapocsékolás. 

              

            Az életünket egy filmnek képzeljük, és mindent úgy tervezünk, ahogy azt a filmekben láttuk. Mert az tűnik ideálisnak. Igen, az életünk egy film, és segíthetünk a rendezésében, de közel sem lesz hasonló azokhoz a filmekhez, amit a tévében nyomnak a sok bamba nézőnek. Miért lesz más? Mm…nem is tudom…a filmekben minden túl tökéletesre van festve, ami meg nincs arra festve, az pont azért hibádzik, hogy a többit tökéletesítse. Az ember életének filmje nem lehet ilyen…mert...nem egyetlen szerepet játszunk, és mert vannak érzelmeink, amik többségében elég kuszák. És mert a többi szereplő is mind ilyen. Nem tiszta szerepek, éppen ezért nem lehet egy tiszta tökéletes film sem.

...csend...zene...vágy?!?!

Csend…zene.....csend…zene…vajon mi kell most? A zene fülsüketítő...a csendtől meg ebben a pillanatban halálosan rettegek...a csend is ordít, vagy azok a fejemben dübörgő gondolatok?! Nézem a telefont és várom, hogy végre megvillanjon....hogy jelt adjon...de semmi. Csendben van. Megnémult. Pont most? Amikor úgy várom, hogy szóljon végre? Miért?

           Keserű érzések......vidámság......összeszorult szív......vágyak....minden van itt, mint egy jó szupermarketben. Vágy, hogy végre végig simítsa a kezét a kezeden, és amikor az ujjaidhoz ér azok összefonódjanak...aztán szorosan átöleljen....és azt mondja, szeret. Hogy várja, hagyd abba az írást, öleld meg viszont és forró ajkad, ami már azóta forr, hogy megérezted a levegőben azt a kis parfüm molekulát, végre megérintse. Hozzáérjen. Bárhol. Csak az a forró ajak hozzáérhessen a bőréhez, hogy érezzen téged. Te meg, a laptop mellett ülve, és érezve ezt a vágyat, fokozod még kicsit, mert igazán jó érzés érezni a levegőben lappangó vágy minden másodpercét, hiszen tudod, hogy minden eltelt másodperccel ez a vágy még nagyobbá válik. Epedsz, hogy hozzáérhess, hogy a szád végre az övére tapadjon, és mégis vagy olyan önző és erős, hogy fokozd, hogy lásd rajta a vágy és a szenvedés keveredését, mert ez téged még jobban tűzbe hoz.

Volt egyszer egy beszédfejlesztés vizsgaa....:)

És ennek a vizsgának, volt egy szóbeli része, amit mindenki maga kellett megírjon. A következő rövid szöveget sikeredett megírni ebből az alkalomból...bár a tanárnak végül nem kellett elmondanom, a gondolatok benne(m), még ma is aktuálisak.:)

"Az élet értelméről szeretnék beszélni. Így első hangzásra nagy szavaknak tűnnek egy 20 éves lány szájából, tudom. Csak egy bennem felmerülő kérdést szeretnék felszínre hozni, ami szerintem már mindannyiunkban felmerült. Valójában tényleg, mi értelme van az életünknek? Hiszen egyszer úgyis mindenkinek eljön a vég, a halál.

            Ha megkérdezném az embereket, hogy mi az életük értelme, a többség azt mondaná, az, hogy boldog legyek. De mitől leszünk mi emberek boldogok?  Mindenkinek mást jelent…. Család, gyerek, karrier, pénz stb.

            De egy biztos, mindenki azért küzd élete folyamán, hogy elérje azt az úgymond, „áhított” nagy boldogságot, és azt hiszik, ha ezt elérik, mindig boldogok lesznek. Az ember viszont nem így működik, és ez a nagy boldogság sem létezik. Célokat tűz ki maga elé, és úgy gondolja, ha eléri, akkor boldog lesz, de sajnos nem, vagy legalábbis nem olyan boldog, mint amilyennek elképzelte, remélte. Olyankor jön egy új cél, és „ha majd elérem”, mondja az ember, akkor majd igazán boldog leszek. De akkor sem lesz igazán boldog, mert beleesik az újabb mókuskerékbe, jönnek az újabb „Ha majd elérem, igazán boldog leszek” mondatok.

            Ebből az látszik, hogy nem szabad az embernek egy végső, „nagy boldogságot” kergetni, hanem át kell élnie az apró kis örömteli pillanatokat, figyelnie kell azokra. Mert, úgy gondolom, hogy apró kis pillanatokig tud igazán, határtalanul boldog lenni. És ezek a boldogságok adnak erőt a továbbiakhoz, csak ezekre ritkán figyelünk oda."

Nyűgösség...

                  Bolond érzés…amikor bajod van az egész világgal, bajod van a környezeteddel, minden történéssel, minden rezdüléssel, és legfőképp, magaddal. Semmi sem tetszik. Semmi sem úgy van, ahogy kellene lennie, de persze ezt csak te látod így, és csak most. Okod nem sok van rá, és magyarázatod sem, csak arra tudod fogni, hogy nyűgös vagy. Nem kapod a helyed, sehol és sehogy sem jó. Kíméletlen állapot. Tudod, hogy ha másabbul lennél egyáltalán nem így látnád, tetszene, hogy süt a nap, örülnél, ha üzenetet kapsz, ha érdeklődnek irántad, ha egy barát rád ír. De most még ez is zavar. Minek foglalkoznak velem, hagyjon mindenki békén. Ha meg nem írnak, akkor az a gond. Szóval egy vagány kis káosz, és fogalmam sincs, hogyan lehetne kilépni belőle. Nem tudom megszüntetni. Sem alvással, sem pihenéssel, sem azzal, hogy próbálom a dolgokat a maguk szépségében látni. Nem megy. És a környezetem lassan kifullad mellettem. És még csak hibáztatni sem tudom, mert valószínűleg én is ezt tenném a helyükben. Fejest ugrani az Oltba…áh, igen ezt kéne…mondja ez a könyörtelen nyűgösség. De ha ezt kéne, akkor miért nem teszem? És miért folytatom a tanulást azért, hogy hátha a közelgő vizsgáim sikerülnek? Hát azért, mert legkevésbé sem kívánkozok én a hideg, mocskos Olt vizébe. De már kínomban azt se tudom, hogy ki kivel van. Vajon csak én szenvedek néha ilyen betegségtől, vagy már más is érzett hasonló „nem kapom a helyem” érzést?!

            Egy biztos…könyörtelen fúriaként uralkodik rajtam…és besötétíti az egész világot körülöttem…nem hagyja, hogy lássam a napfényt. Még kis lámpásokat sem gyújt, hogy halvány fényben lássak valami keveset.  Ááááááááá. Bekattanok.

Tornyot raktam...

Horváth István: 

            Tornyot raktam...

 
Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Összerakhatatlan puzzle?!

            Adottak a puzzle darabok, megvan az összes, és mégsem tudom összerakni. Vajon mi hiányzik? Logika? Megértés hiány? Fene tudja…dee…eltűnt a ragasztó. Hogy az minek kéne? Mert ha sikerül is összeraknom a puzzlet, akkor abban a pillanatban egyben van, de egy véletlen mozdulat, és máris ismét darabokra hullik. Így örökké puzzle marad. Hát ezért kéne az a ragasztó. Ami már biztosan a helyén van, azt tudjam összeragasztani, ne legyen meg annak a veszélye, hogy széthullik. Így talán lenne esélyem végre egyben látni a képet, amit rakosgatok.

            Hogy ha összeragasztom, akkor elveszíti a puzzle a lényegét? Valóban. Csakhogy azt, hogy új, ismeretlen, és kíváncsi vagyok, hogy hogyan rakhatnám ki, és mit rejtenek az apró darabok, na azt az érzést, csak egyetlen egyszer nyújtja. De az valami egészen különleges. Azért az élményt rakosgatom, hogy érezhessem, alkothatok valamit, én…önerőből. És a végén mindebből egy kép tárul elém, az áhított jelenet, amiért oly kíváncsian dolgoztam sokáig a puzzle darabokkal. Amire olyan sok időt szántam. Hát hogyan lennék képes, hogy hagyjam, történjen vele bármi is, ami összerombolhatja?! Még úgy sem, hogy tudom a jelenetet, ha láttam, amit akartam.

             Újra kirakni az már nem ugyanaz lenne, rontaná az első, különleges kirakózás emlékét. Azt meg nem hagyhatom. Úgyhogy meg kell keresnem azt a ragasztót…

Egyszer úgyis hazatalálsz!

Játszatok felnőttek, játszatok :) :(

            „Gyerek vagyok, vagy felnőtt? Eldönteni nem tudom. Én hiszek a valóságban, de sokszor álmodok. Én álmodok szépeket, és hiszem, hogy valóra válhat. Az élet talán ettől szép, ezt üzenem a nagyvilágnak.”

            …a tegnap azt vágták a fejemhez, hogy gyerekesen viselkedem, mert elszaladtam nevetve, egy kérés elől. Akkor, abban a pillanatban szíven ütött ez a kijelentés. Azt hittem sikerült felnőnöm, és derekasan viselem az élet helyzeteit, akadályait, veszélyeit, akár a felnőttek. Ehhez képest, azt mondta nekem ez a személy, hogy gyerekesen viselkedem, és én elszomorodtam. Tőle rossz volt hallani. Azokban a másodpercekben, ahogy kimondta…a lelkem legrejtettebb bugyrába nyílaltak a szavak. Pont Ő mondja nekem? Ő, akivel el tudom képzelni a hátralévő életem, komolyan, akárcsak a felnőttek.

            Később sem hagyott nyugodni a gondolat, most is csengenek a szavai…aztán rájöttem, hogy nem, elszomorodnom nem szabadott volna. Inkább büszkén kellett volna viselkednem, hogy igenis gyerekes vagyok, tudok ilyen is lenni. Hogy miért? Mert ki akar egész életében halál komoly lenni, és mindig arra figyelni, hogy megfeleljen a felállított sablonnak? Én nem! Soha nem akarok felnőni úgy igazán. Játszani, bolondozni akarok abban az időben, amit kapok az élettől. És igen, van olyan pillanat, amikor nem akarok felnőttes komolysággal reagálni bizonyos helyzetekre. Minek?

            Ez a baj az emberekkel, hogy miután úgy gondolják, hogy elértek bizonyos kort, akkor már nem tehetnek gyerekes dolgokat, nem engedhetik meg magunknak, hogy elszaladjon velük a ló…még, ha néha ott is motoszkál bennük egészen hevesen a csintalan gyermek. Mert mit szólnak mások…

            Szerintem nem azok az igazi „jó” felnőttek, akik komolyak, komorak, komoly dolgokkal foglalkoznak, mindent reálisan, logikusan végig gondolnak, mérlegelnek, mielőtt döntenek. Persze, vannak helyzetek, amikor erre van szükség, és az is kell! De nem mindig, minden körülmények között. A „jó” felnőtt, az igazi felnőtt az tud néha újra kisgyermek lenni, „gyerekesen viselkedni”, nem fél átélni újra azt a vissza nem hozható gyerekkort. Aki képes erre, az az ember nagyon tud valamit. Ő már megértette, hogy attól, amitől az ember megélt néhány, talán kemény évet, attól nem kell elfelejtse, hogy ő is volt gyerek. Nem kell elfelejtse, hogy milyen volt gyereknek lenni, milyen volt az az érzés, amikor nem voltak problémák, amikor nem volt kötelezettség, felelősség, amikor még minden nem ment „élesben”.

             Meg kell tanulnunk, én úgy gondolom, „jó” felnőttnek lenni, különben a sok komolyságba, komorságba, logikába megkeseredünk. Zsémbesek, megkeseredettek leszünk, akik nem képesek megérteni a játék, a játékosság, a pajkosság örömét és fontosságát. De az ilyen ember, hogyan képes felnevelni egy gyereket például? Nem felnövelni! Azt bárki tudja! De felnevelni, az egészen más, ahhoz ember kell. Ahhoz kell tudnunk a gyerekünkkel szívből játszani, bolondozni, önfeledten nevetni, magunknak is tudni kell visszacsöppeni a gyerekkorba. Különben hogyan lehetnénk hitelesek? Ha a gyermek azt látja, hogy anya és apa mindig rohan, dolgozik, komor, és nem foglalkozik velem, csak néha elővesz nekem egy játékot, hogy ellegyek vele…ő sem lesz más…az a minta marad, hogy erről szól a felnőttek világa. És nem vagyok meggyőződve, hogy ő majd fel szeretne nőni. Épp ellenkezőleg, küzdeni fog ellene, mindent megtesz, hogy elkerülje, és hülyeséget hülyeségre fog halmozni, éppen ezért. Az is megtörténhet, hogy eldönti, hogy ő majd más lesz, ő jobban fogja tenni, de hogyan sikerülhet, ha nem tudja, hogy hogyan kell, ha nem látta. Könyvekben meg nem írja, nincs rá recept.

            Erősnek, kitartónak kell lennie, ha minden áron meg akarja ezt a célt valósítani.  Sokszor kerül szembe majd nehézségekkel, ellenszenves emberekkel, akik nem fogják érteni, és a fejéhez vágják, hogy gyerekes, és nőjön már fel, hogy komolytalan, vagy, hogy bolond, és még ezerféle ilyen „szépet”. De muszáj lesz, hogy leperegjen róla, hogy megértse mosolyogva, hogy nem ellene irányulnak elsősorban és nagy részben ezek a szavak, hanem a nem megszokott viselkedés, attitűd, felfogás ellen. Mert nem átlagos, mert nem ez a megszokott, számukra nem ez a természetes, és nehéz elfogadni! Ezért nem ők teljes mértékben a felelősek, nem láttak mintát, vagy éppen másat láttak, és nem egyszerű tolerálni. Csak úgy tudják elfogadni, hogy valaki ilyen, ha címkét raknak rá: „Nem nőtt fel, gyerek!” vagy „Bolond!”.

            Ha ez az ára, hogy majd egyszer „jó” felnőtté válhassak, és boldog lehessek ettől, akkor nyugodtan ragasszák fel a címkét, az én homlokomra is. Büszkén fogom hordani. Mert nem akarok olyan felnőtt lenni, mint amilyent a kis herceg említ…: ”A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

Napsütéses május reggel:(

            …napsütéses reggelre ébredtem…az ablakon kinézve gyönyörű kék eget láttam, és a nagyon várt májusi napot. Lankadt hangulat, szótlanság mégis a lényem. Nem esik kedvemre a beszéd, a társaság, az emberek (többsége). Pedig szép tavaszi időt kíván rég a szívem, hogy feltöltsön, hogy ne legyen hideg, hogy azt érezzem, a természet él, és jól van. Mert a napsütés mosolyt csal az arcra, a szívbe, a lélekbe. Mert felkelt a napunk...egy újabb nap kezdete, napsütéssel.

            Itt-ott bekandikál a nap a függöny mellett az ágyamhoz. Örülnöm kellene, vagy legalábbis mosolyognom…hiszen máskor gyermek módjára vagyok képes örülni az ilyen reggeleknek, felhőtlen kedvvel, a felhőtlen kék égnek. A mai nap más. Ma nem hoz mosolyt és derűt, még egy szép májusi nap sem. Ma reggel hallgatag vagyok és komor, és még mindig nem látom az értelmet. Azt gondoltam, az alvás segít, ha nem éberen nézek szembe a komorság, a szomorúság okával, egyszerűbb lesz. Hát nem!

            Az este óta nem változott semmi. Ugyanúgy jól esik a hallgatás, jól esne az egyedüllét. Ezt itt nem tehetem meg, esetleg ha kivonulok valahova egy csendes kis mezőre, egy temetőbe, lényeg, hogy olyan hely legyen, ahol nincsenek arcok, és főleg az ezekhez járuló test, lény ne le legyen ott. Mert kevés az az ember, aki ilyen napokon csak úgy tud velem, mellettem hallgatni. Pedig ez többet mond, és segít minden szónál, fölösleges fecsegésnél. Csak üljön mellettem, és hallgasson, csendben legyen, és ez a csend ne legyen kínos. Természetesként hasson. Azt érezzük mindketten, hogy ez így normális, ennek most így kell lennie, ahhoz, hogy jó pillanatokká alakuljon. És ha netán észrevenné, hogy könnyezek, akkor ne a megszokott, mindennapos vigasztaló szavakat rántsa elő a tarsolyából, hanem egy zsebkendőt, amit odanyújt, vagy öleljen át, anélkül, hogy egy szót is szólna, vagy kérdezne. Néha nem kell több! Elég ennyi bőven ahhoz, hogy megértsd, ő melletted van, és érti, hogy mi történik veled. Az ilyenfajta hallgatásra csak az képes, aki érezte már úgy, hogy egy adott pillanatban neki sem szavak kellenek, hanem a csend.

            Ki kívánkozok a napra, a zöld fűbe, az emberi csendbe, a természet teljes zajába. Hátradőlni a fűben, és érezni a napsugarakat. Talán az egyik napsugár olyan módon érintené meg a bőröm, hogy kénytelen lennék elmosolyodni. És ha megvolt az első mosoly…hátha könnyebben jönne a többi…

            Talán túl sokat várok a természet gyógyító hatásától. Nem várhatom, hogy egy ennyivel megoldódik minden, ami épp nincs a helyén. De meg vagyok győződve, hogy segítene. Az eszem azt súgja, kizárt dolog, de a szívem dobbanása azt beszéli, hogy meg van róla győződve, ez az, amire vágyik...

...eltévedt idegen...

             Nem jobb a kedve…nem javul, és ő maga sem érti, hogy mi baja. Baja van az egész világgal…minden zavarja, és semmit sem képes tolerálni. Hol a baj? Kiben? Biztos nem a világban! A benne lévő kis világban. Viharok, hurrikánok jöttek, és az épületek nem stabilak, a felépített világ megrezdült, és a rezgések nem szűnnek, mindent megmozgatnak. Kegyetlen. Fölülkerekedik az érzelmi instabilitás… és lassan nem képes kezelni! Megrémíti! Erősnek remélte magát. Azt hitte, hogy egyszerűen működnek, és könnyedén képes átlépni, fölülkerekedni az ilyenfajta mozgó talajon. Talán tévedett. Biztosan tévedett! Magába fojtva…próbálja feldolgozni, megemészteni, logikus magyarázatot találni…de itt a logika mit sem segít, egyszerűen lefagy, semmivé válik. Ha pedig nincs logika…akkor mi van? Logikátlanság? Érzelmek? Ezekkel hogyan lehet előbbre haladni, megoldást keresni, átúszni a hullámokat?!

Amikor elsötétül az agy...

           Néha olyan fölöslegesnek tűnik minden, nem értem az értelmét az életnek. Elvégre egyszer úgyis meghalunk, és magunk mögött hagyunk mindent, amit nagy munkával felépítettünk. Lehetne az értelme, hogy ott vannak az utódok, és majd ők élvezhetik, amiért mi megküzdöttünk. Valóban? Nem hinném, hogy az utódomnak éppen arra lenne szüksége, amit én összehoztam. Mindenki a saját lábára szeretne állni, saját utat építeni.

            Én is ilyen voltam, és vagyok, azt akartam, hogy hagyjanak a saját utamon járni, ne mondják meg mi jó, és mi nem. Majd rájövök, megtapasztalom. Elesek, majd felállok, és megyek újra tovább. Fiatalként még ilyenek vagyunk…azt hisszük miénk a világ, és van értelme végig menni az úton. Rengeteg álom és cél lebeg előttünk, és mindent megteszünk, hogy előbbre jussunk, hogy elérjük. De… nem mondhatom, hogy öregként…inkább tapasztaltabbként….néha megtorpanok, hogy van-e értelme. Küzdök, harcolok, tűrök, könnyezek, betegeskedek, mérgelődök. Mindezt azért, hogy a végén meghaljak? Lecsukjam a szemem, és többé soha ne nyissam ki? Akkor meg minek ez az egész felhajtás? Miért nem élvezzük gyakrabban, jobban az életünk? A nagy része kesergéssel, harccal telik el, a jövőbeni megélhetőségért. Azzal telik a jelenünk, hogy építjük, álmodjuk a jövőt! De ennek így semmi értelme! És az értelmetlenségnél nincs rosszabb!

             Mély sóhajokkal azon futott végig az agyam, hogy ha úgy sincs értelme, jobb lenne meghalni. Legyen vége! Talán az már nem is fog fájni. Ennél csak jobb lehet. Ah! Ez is mekkora önzés! NEKEM nem fog fájni, NEKEM lesz jobb, ÉN nem leszek. Ilyenkor nem is fordul meg a fejemben, hogy talán akadna élő, akinek fájna, akinek nem lenne jobb. De kitudja. Erről nem tudhatok sokat.

            Nem lennék! Na és? A világ nem szegényedne, eggyel több vagy kevesebb, mit számít már! Majd jönnek újak! Megszűnni létezni…nem lélegezni, csak úgy nem lenni többé! Akármilyen önzőség…kellene! Kicsit attól azért félek, hogy nem tudnám visszafordítani…nem lenne visszaút! Még több önzőség! Igen, ilyen az ember (többsége). Önző lény…így születünk, ezzel a programmal, az ÉN a fontos! Hogy is ne lenne….

...egy pillanat...sok kis pillanat...

            Az életben, ha jól belegondolunk, mindig egyetlen pillanat dönt el mindent. Lehet, hogy vannak helyzetek, problémák,  megoldandó kérdések, amiken sokáig tőrjük a fejünket, mérlegelünk, gondolkodunk, hogy a lehető legjobban döntsünk. De ezeket is mindig egy pillanat alatt döntjük el véglegesen. Elhatározod magad, és abban a pillanatban megteszed, eldöntöd, kimondod. És onnan már nincs visszaút. Ugyanazon az úton biztosan nincs. Esetleg más utakon eljutsz oda, ahová az a másik út vezetett volna, abban az útkereszteződésben, ahol megálltál és mérlegeltél. De ezt nem tudhatod előre.
A pillanat mulandó...mégis felejthetetlen, és maghatározó. Ez a sok kis pillanat teszi érdekessé, izgalmassá, élhetővé az emberi életet. Az ilyen pillanatokban nem veszünk levegőt, eláll a lélegzetünk.....egyetlen pillanatra.
           Valójában azt hiszem, ezek miatt a pillanatok miatt nevezhetjük az emberi vegetálást ÉLETnek.

...könnyekkel itatott arc

Néhány percig röpke kis mosolyok az arcomon, aztán BUMM...hirtelen minden elfeketül, és értetlenül ülök. Könnyek gyűlnek a szememben, és magam sem értem mi ütött belém. Küzdök velük. Aztán egy könnycsepp csak útnak indul…végig az arcomon…és letörlöm…nem engedem…nem szabad.

Miért? Mi történt vele? És hogyan képesek apró kis szavak ennyire mellbe vágni? Nem értem. Minden porcikám értetlenséggel, fájdalommal itatódik át…mindezt néhány röpke szótól. Talán éppen amiatt van, mert röpkék voltak. Soha nem volt ilyen még. Ennek is eljött az ideje. A legrosszabb mégis az, hogy nem mondja el, hogy mi történik, rébuszokban beszél, és én nem értem. És nem is akarja, hogy értsem. Csak az állapotát közli, és elvárja, hogy megelégedjek vele. Nem! Nem elég! Szeretném, hogy elmondja, mi jár a fejében…de nem, még erre sem vagyok alkalmas, - a torkom szorul össze, és ismét küzdök azokkal a fránya könnyekkel – NEM érzi, hogy bármit elmondhat nekem. Hogy ott vagyok mellette, történjen bármi, mert fontos nekem, mert minden érdekel, ami vele történik, és ami ő maga. Mert megőrülök, hogy nem tudom hol van, mit csinál, milyen gondolatokkal indult útnak.
Félek, hogy én vagyok az oka. Hogy részese vagyok, annak a hullámzásnak, ami ma kialakult nála. És nem akarom, hogy miattam legyenek negatív irányú eltolódások a hangulatában, az érzéseiben. Utálnám magam érte. Inkább a semmi, mintsem Őt a legapróbb mértékig is bántsam. Féltem Őt...

:(:(

...kell egy kis áramszünet...

Fáradtan, mégis mosolyogva, jó kedvvel ébredni…aztán hirtelen teljesen lefele görbülő szájjal ülni az ágy szélén. És arra vágyni, hogy hagyjon békén mindenki. Hogyan lehetséges ez? Mi történik ilyenkor velem? Csak ülni, nem csinálni semmit…egyszerűen létezni, erre vágyom. Letenni mindent súlyt, elfelejteni egy kevés időre, hogy mennyi a teendő, és mennyi mindennel kész kellene lenni határidőre, és hogy szorítanak azok a bizonyos határidők. Meg kell néha állni, és kikapcsolni magunkat. Rohanunk folyton, és ebből néha elég. Kell a szabad tér, a szabad levegő, a power gomb. És igen. Van, hogy néha ez a szabadtér pontosan azt jelenti, hogy egyedül akarsz lenni magaddal. Nem azért, mert haragszol valakire, mert nem tetszik valami, hanem azért, mert most azt súgja egy hang, hogy erre van szükséged. „Pihenj meg!”- hallom…és muszáj engednem, annak ellenére, hogy tudom, szorít az idő, és rengeteg a teendő. Tudom, hogy az ilyen percek feltöltenek, az ilyen percek után látom az érem két oldalát, és mégis, olyan ritkán engedek ennek a hangnak. Bűnnek érzem. Úgy érzem, hogy időpazarlás, lustaság, és henyélés. De ilyen pillanatok nélkül, a lélek kifullad, és nem bírja tovább.

 „Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek..” ismerős nóta…és nem hazudik. Most nálam is ez az áramszünet következett be, igaz csak részleges, hiszen az agytekervényeim nem képesek áramszünetet tartani, legalábbis nem teljesen. Kár, hogy nincs rajtunk, embereken, egy gomb, ami ki- és bekapcsol. Amikor érzi az ember, hogy most már a hullámok igen közel járnak a feje tetejéhez, és összecsapni látszanak, akkor megnyomja…és a hullámokat hagyja szépen visszazuhanni a medrükbe. Hm…nem is lenne rossz…talán energiát spórolnánk meg vele…több erőnk jutna az életünkben mindenre, így gyorsabban és egyszerűbben oldanánk meg a feladatainkat, vagyis időnk is több lenne pihenni, és lazítani. :) Ilyen egyszerű lenne? Vannak, akiknek összejön, bár régebb az ilyen embereket inkább felelőtlennek gondoltam. Most már tudom, hogy a látszatra nem lehet adni. Tovább kell nézni azon a látszaton, s meg kell látni, az okot, a miértet.

            Próbálkozni kell vele, szerintem nem olyan lehetetlen, hogy gyártsunk mi emberek, ilyen képzeletbeli gombot. De nagyon fontos, hogy a használati utasítást pontosan betartsuk, mert ha ez nem történik meg, akkor átesünk a ló túloldalára. És az még nagyobb szakadékba vezet…

Kalandos utazásom...

Egy órahallgatás alkalmával a tanítónő azt a házi feladatot adta a gyerekeknek, hogy írjanak egy fogalmazást azzal a címmel, hogy: Kalandos utazásom…

Ebben a fogalmazásban egy általuk elképzelt utazásról, világról kellett írniuk. Jó kis házi feladat, gondoltam akkor, szabadon lehet engedni a fantáziát, nincsenek határok.

Én nem egy általam kitalált világról, utazásról írnék. Vagyis egy kicsit talán mégis. A helyek nem fiktívek, nem az én agyamból pattantak ki, azok reálisak, de részese voltam. Általam vált az utazás olyanná, amilyen lett. Az emlékek, az érzések, a látvány általam vált valamilyenné, attól függően, hogy én milyennek éltem meg. Tehát egy átélt, megélt utazás…néhány nap a határon túl, egy számomra idegen, feltérképezetlen nagyvárosban, egy fontos személlyel, ketten.

Nem mondhatnám, hogy félelmek nélkül indultam neki. Voltak. És úgy gondolom, hogy ez normális érzés egy ilyen utazás előtt, és kell is, szükségszerű a teljességhez:).

Magam sem tudom, hogy mit vártam ettől az utazástól. Lepörgött néhány kép az utazás előtt, de ezek csak gyermeki képzelődések voltak. Nem szeretek tervezni, főleg nem pontról pontra. Úgysem lesz olyan, amilyennek tervezem. Meg amúgy is, minek? Érdekesebbek, izgalmasabbak a spontán történések:). Néhány dolgot biztosan elvártam. Hogy jól teljen, ne unatkozzak, jó idő legyen, új helyeket lássak, és nem utolsó sorban azt hiszem, azt is, hogy jó benyomást keltsek az Ő rokonainál.

Kalandos utazás…hmmmmmm…képek ugranak be az ott töltött napokról…vonatozás, tömeg, nagyváros, buszozás, 7E, Kocsis utca, 173E, rohanás, fáradtság, hajók, Leo, Duna-part, FORRÓ CSÓKOK, metró, magas sarkú, kék ruha, repce, lufik, villamos, bor, mozi, bevásárlóközpontok, belealudt filmezések, séták kéz a kézben, 6 órai ébredés, reggeli ébresztő csók, Subway, könyvek, kávé, rokonlátogatás, Libri, COCA COLA, Ziviló, elefánt, zsiráf, majmok, „barátaim”- a kígyók, váratlan találkozás, tervezett sörözés egy jó baráttal, Citadella, érdekes éjszakák :), vííííííz, dunai hajózás, magaslati levegő, „szép kép”, KACAGÁS, vasaló, Margit sziget, lefáradás, Túró Rudi, szökőkút, sajtok, Dolak-Saly :), bazilika, csigalépcsős szédülés, „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!”, mozgólépcső, bástyák, Lánchíd, bolondozások, beszorult láb, RIO :), esős séta, együtt-ébredés, vágyak, „Pá, kis aranyom, páá…”:D, jegesmedvék, csótányok, felhőtlen nevetések, rövid morcizások, ágyvetés, egy fogkefe:D, piroson való átkelések, „Szépek a szemeim…”, ásványvíz, Smart, „Noooooormális?”:D, tengerhalom, majdnem fekete matiz, Hortobágyi palacsinta, paradicsom, játszótér utáni vágy, lépcsők, gyaloglás, mosolyok, szúrós puszik, bicskás bornyitás:), összebújások, vigasztaló ölelések, , „buldog” percek sokasága, motorok, elterelt busz, biciklisek miatt, orgona, Csongor, 41.villamos, Ferenciek tere, SU-SU BOLONDSÁG…

Az utazás néhány mozzanata szavakban. Megélve azonban több puszta szavaknál. A szavak telítődnek érzésekkel, érzelmekkel, élményekkel, és most már emlékekkel.

Felejthetetlen storyk, rengeteg kacagás, felszabadultság, jókedv, bolondozás. A hangulatot így lehetne a legjobban jellemezni. Kiszabadultunk kicsit a megszokott, itthoni életből, nem kötött senki, és semmi. A magunk urai lehettünk, és néhány napot teljesen együtt tölthettünk, csak mi ketten. Talán éppen innen a nagy felszabadultság és jókedv. Kellett ez nekünk.

Tudtuk, hogy kockázatos lesz az utazás, nem maga az út, az ott töltött idő, hanem mindaz, amit kihozhatnak egy emberből. Belőle, belőlem, belőlünk. Új, érdekes élethelyzet volt, teljes egymásra utaltság, abban a néhány napban. Féltem, hogy negatív hatással lesz majd ránk ez a kirándulás. De tévedtem. A félelmem nem igazolódott be, szerencsére. Úgy érzem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, sok mindent tudtunk meg egymásról, megtanultunk bizonyos pontokon viszonyulni egymáshoz, megtapasztaltunk egy néhány napos együttélést. A legfontosabb mégis az volt, hogy itt is, mindent meg tudtunk beszélni, és talán éppen ez által jutottunk pozitív irányban előre.

Így az utazásra visszatekintve, nem bánom egy cseppet sem, hogy így történt. Hogy elhívott, hogy elfogadtam a meghívást, és hogy belevágtunk. Köszönöm neki, hogy kirángatott a megszokottságból, hogy érte, általa erőt tudtam venni magamon, és olyan dolgokat is megtettem, amit addig soha, hogy mertem újat kipróbálni.

Nagyvárosi pillanatkép

…számomra, kisvárosi lány számára egészen meglepő volt egy nagyváros környezete, légköre. Zsongás, tömeg, rohanás. Néha úgy tűnt, mintha ezek a közlekedő emberek nem is élnének, csak robotként tennék, amit beléjük programoztak. Felszállnak a buszra, metróra, villamosra, várják, míg az elszállítja az általuk kitűzött úti célig, ott leszállnak, és ugyanolyan monoton léptekkel haladnak tovább. Az utazás alatt sem történik semmi új, meglepő, vagy ne add Isten, valami mosolyogtató. Csak a szokásos rutin. Az emberek többsége fülhallgatóval a fülében ül, rezzenéstelen arccal, mások könyvvel a kezükben ütik el az időt, amíg utaznak. A többi ember csak bambul, vagy ha netán nem egyedül utazik, akkor vált néhány szót a társával.

Egy más világ, mint amiben eddig éltem. Érdekes volt látni, és néha megbotránkoztatott ez a fajta életstílus. Abban a néhány napban, amíg ott voltam hitetlenül álltam, hogy létezik ilyen világ is. Nem úgy tűnt, hogy az emberek, észrevennék például, a körülöttük lévő, apró kis dolgokat, szépségeket. Úgy tűnt, hogy ezek mellett már elmennek, mert megszokott, számukra már nem új, belevegyült a hétköznapok szürkeségébe. Nem azt mondom, hogy ájuldozzanak minden egyes nap, minden egyes percében, hogy huh neeee tó, kacsák, víz, virágzó fák stb., de egy héten legalább egyszer, egy mosolyt megérdemelne. (Lehet, hogy ez így történik, elvégre én csak néhány napot voltam ennek a részese, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy a nagy rohanásban erre is jutna idő..)

Én akárhányszor járok a Hargitán például, annak ellenére, hogy itt születtem, itt töltöttem el az életem, és már a könyökömön jöhetne ki, nem tudok úgy utazni, hogy ne nézném ámulattal a fenyőket, hogy ne mosolyodnék el, és ne sikerülne még ha néhány percre is, megnyugodni. Megnyugodni, és erőt meríteni.

            Valaki megkérdezte a vonaton, hogy laknék-e Budapesten, ezt még úton oda. Azt válaszoltam, hogy ha a Hargitát ide lehetne húzni, akkor talán meggondolnám, de mivel sokba kerülne, ezért inkább maradok ott, ahol születtem, azzal a megtakarított pénzzel a zsebemben:). Ezt most sem gondolom másképp, mint akkor. Vannak szép helyek, amiket nem bánnám, ha gyakrabban látogathatnék, közelebb lennének hozzám, de az összhatás nem kellene. Úgy érzem, képtelen lennék ott élni. Fizikailag, persze ha muszáj lenne, igyekeznék megszokni, de nem tudnék igazán én lenni. Zavarna a tömeg, a monoton rohanás, és ez az átragadt nyugati világ képe.

            Persze, minden ember más, mindenki másba nő bele, és mást tart természetesnek az ő életében. Számomra idegen ez a világ, és érthetetlen, hogy hogyan lehet leélni így egy egész életet. Az ember átrohanja az életét (azt sem mindegy, hogy hogyan), mert a társadalom ezt várja el, mert ha ott él, nem igazán van más választása, egyszerűen sodródik az árral. Visszakozhatnánk, hogy az emberek maguk döntenek az életükről, de ha belekerültél ebbe a világba, kevés eséllyel kerülhető ki a mókuskerék. Mi is belekerültünk, pedig csak néhány napot töltöttünk ott. Egyszerűen ahhoz, hogy eljuss, ahová szeretnél, lásd, amit szeretnél, mindezt időben, hogy haladj, akaratlanul is bekerülsz a sodródásba.

            Itthon is rohanok, akad dolgom, de más ez a rohanás, mint ott. Van időm megállni nyugodtan gondolkodni, csendben, amire ott élőként, nem vagyok benne biztos, hogy lenne. Már pedig szerintem az élet nem arról kéne szóljon, hogy átrohanjuk, és LEéljük, hanem, hogy ÉLJÜK. (Lássunk, halljunk, érezzünk, tapintsunk, mosolyogjunk, persze mindezt nem felszínesen, hanem a lélekben…és nem utolsó sorban, szeressünk, legelsőként, az életet.)

Utazás:)

Fáradt testtel, felpörgött szellemmel fekszek az ágyamon, és közben egyre csak a holnapon jár az eszem. A holnapi utazás… még mindig távolinak és hihetetlennek tűnik, hogy megyek, pedig már csak néhány óra, és a vonaton kell lennem… Csak Vele…5 teljes nap…hmm…:) Különös érzés. Várakozás, vágyakozás, egy kis félelem, kíváncsiság…:) és úgy ahogy van, egy nagy ŐRÜLTSÉG. A szó teljesen pozitív értelmében…

            Azt olvastam valahol…hogy az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé. Bátrak voltunk, abban a pillanatban, amikor úgy döntöttünk, hogy együtt utazunk. És bátrak vagyunk még mindig, mert kitartunk a döntés mellett.  Nem kis kockázat, neki sem, nekem sem, de talán legfőképpen nekünk nem. Mégis nagy örömmel és lázzal várom, számolom a perceket, mint egy kisgyerek, amikor a Mikulást várja, vagy éppen azt, hogy megszólaljon az iskolacsengő, és beköszöntsön a nyári szünidő. Eljön…lassan itt lesz a pillanat, amikor felszállunk a vonatra…füttyent…búcsúintések a szüleimnek, és már indulunk is…Budapest felé…ketten…csak mi ketten...

 

„Az utazás. . . örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé. Ezáltal egy nagyon fontos dolgot fogsz táplálni: az álmaidat. Az ember sosem szűnik meg álmodni. . . Előfordul, hogy álmaink viharosak és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk. . . Az egyetlen módja, hogy megmentsük az álmainkat, ha nagylelkűek vagyunk önmagunkhoz.”