Kis történet

Néhány évvel ezelőtt az egyik kedves barátnőm, egy kis történetet írt bele az egyik füzetembe. Tegnap bukkantam rá....elgondolkodtatott...íme a történet a virágcserépről:

Egy tanár egy filozófia előadáshoz néhány különleges dolgot készített maga elé. Ahogy megkezdődött az óra, szó nélkül elővett egy virágcserepet, és elkezdte megtölteni golflabdákkal. Kérdésére, hogy:

-          Tele van-e?

A hallgatók, igen-el válaszoltak.

            Azután fogott egy apró kaviccsal tele dobozt, és beleöntötte a kavicsokat a cserépbe, amelyet egy kissé megrázott, és a kavicsok begurultak a golflabdák közötti üres részekbe. A tanár azután elővett egy homokkal teli dobozt, és beöntötte a homokot a cserépbe. Természetesen a homok betöltötte a még szabadon maradt részeket.

            Újra megkérdezte a hallgatókat, hogy a cserép tele van-e? A hallgatók egyhangúan igen-nel válaszoltak.

            A tanár fogott két doboz sört, és beöntötte mindkettő tartalmát a cserépbe, és így kitöltötte a még szabadon maradt részeket a homokszemek között. A hallgatók hahotáztak.

            -Tehát – mondta a tanár, ahogy a nevetés alábbhagyott- azt szeretném, ha ezt a cserepet az életük jelképeként fognánk fel. A golflabdák a legfontosabb dolgok az életükben:

                        CSALÁD, GYEREKEK, EGÉSZSÉG, BARÁTOK, HIT.

Ha az életben mindent elveszítenénk, és csak ezek maradnának meg, még akkor is teljes lenne az életünk.

            Az apró kavicsok a következők jelképei:

MUNKA, HÁZ, AUTÓ, NYÁRI- SZABADSÁG, HOBBY

A homok pedig jelenti az összes többi apróságot az életünkben.

Ami meghatározó: a Sorrend.

Ha a homokot öntjük először a cserépbe, nem marad hely az apró kavicsoknak. Nem is beszélve a golflabdákról. Ez érvényes az életünkre is. Ha az összes időnket meg energiánkat jelentéktelen dolgokra pazaroljuk, nem marad idő és hely a fontos dolgokra. NE engedjük, hogy valami apró lim-lom lefoglalja időnket, határidőnaplónkat, életünket. Csináljuk azt, amit szeretünk, és azt, amihez kedvünk van. Még mindig marad elég időnk a kötelességek teljesítésére. Figyeljünk elsőként a golflabdákra, amelyek valóban fontosak.

Állítsunk fel fontossági sorrendet! Az egész többi csak homok....

Egy hallgató felemeli a kezét...

-          Azt szeretném kérdezni, hogy mit jelképez a sör?

-          Örvendek, hogy megkérdezted! – mondta a tanár, majd folytatta – ez azért van itt, hogy megmutassam....teljesen mindegy milyen nehéz az élet...mindig van hely egy vagy két sörnek.

De azért ne a sörrel kezd! :)

Homályban elveszve

Igen. Vannak néha olyan napok, hogy semmi nem jön össze. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd, és még ráadásnak rossz híreket is kapsz. És olyankor összedől a világ. S még ha ez szellemi fáradtsággal párosul, akkor tényleg vége annak a napra minden egyébnek. Vághatsz hozzá jópofát,de ettől az agyadban még pont úgy gyúródnak, és kergetőznek az aznapi rosszal kapcsolatos gondolatok. És képtelen vagy megoldást, és megnyugvást találni, egyszerűen nem hagyod magadnak. Képtelen vagy kilépni az aznapi káoszból. Megszeretnéd oldani, és éppen ezzel késlelteted a megnyugvást, és a helyreállást. Kicsit paradoxonnak hangzik. Nehezen fér össze a kettő. De így van. Ha hagynád a fenébe....és hagynád másnapra, akkor másnap már más szemekkel tudnál szembe nézni a dolgokkal. De nem. Te pont akkor kell megoldjad. A düh, és az elkeseredettség szép kis szürke homályt hoznak eléd. És a zavar, hogy nem látsz, egyszerűen nem hagy nyugodni, hős akarsz lenni, a saját szemedben, hogy te képes vagy rá, és átvergődhetsz a homályon. De az a helyzet...hogy a homály sok mindent takar, és akadnak dolgok, körülmények, tények, amiket nem valóságos elemükben látsz, vagy nem is látsz egyáltalán. És ezek hiányában, nem hozhatsz valódi, jó és megfelelő döntést.

De hogyan lehet szépen behunyni a szemet, és hátra heveredni, arra várva, hogy eltűnjön a homály? Hogy lehetne nyugodtan feküdni, amikor nem tudod, hogy körülötted mi van?  Tudva azt, hogy semmi sem biztos...nem tudod, hogy mit rejt a homály? Ki lehetne ennyire bátor és erős, hogy ezt megtegye? Nem vágni jópofát, nem mutatni, hogy mi van, nem bántani másokat, nem lépni semerre, csak várni, hogy elpárologjon valamerre az a homály. És mindezt úgy tenni, hogy közben nem azon rágódsz, hogy hogyan is lehetne kimenekülni ebből, hogy mit rejthet a homály, vajon hogyan lehetne átjutni rajta, hanem egyszerűen úgy, hogy hagyod megtörténni, hogy ott, abban a helyben elfogadod, amit kaptál, vagy amit kerestél magadnak, és nem akarsz előre törni. Csak úgy, ott vagy. És leszel mindaddig, amíg tisztán látsz.

Zavaros elmélkedés

Fura érzés...mintha kiléptem volna önmagamból...az életem egészen kívülállóként látom. Rémisztő egy dolog. Elhagytak az érzések, az érzelmek, csak a fanyar valóság maradt mindenféle nélkül. Pörög az agy...mókuskerékszerűen...csak körbe, körbe, körbe, és az egésznek semmi értelme. Nincs előrehaladás...topogok egy helyben, és ésszel próbálom megmagyarázni, amihez az észnek semmi köze.  Mi történik? Hol van az a lány, aki érzelmekkel teli, bolondos, vidám és nyughatatlan. Elbújt, vagy tán megszökött?! Megszökni? Ugyan mi értelme lett volna annak? Hiszen minden kirakós darab kezdett a helyére kerülni... akkor meg? Talán a sok idő, amit képtelen kitölteni hasznos dolgokkal, az idő, amit nem tud lekötni...az űz csúnya tréfát vele...nem tartom kizártnak. És ha pont azért szökött meg, mert a kirakós végre kezdett összeállni??? Akkor mi van? Ha pont az a baj, hogy minden a helyén kezdett landolni...a kis célok, és álmok lassan mind kezdtek révbe érni...és a félelem az ami tréfálkozik.  Megrémült volna attól, hogy.....áh badarság....nem...mégis, mi van, ha tényleg attól rémült meg, hogy felnőtt??? Mi van, ha pont az, amire egész gyerekkorában vágyott, azt most megkapta, eljött az idő. Szembe kell nézni azzal, hogy változnak az idők...és, hogy vele változik ő is...! Hiszen éppen ez az élet...erről szól....és az a nagyszerű, ha az ember afelé halad, amit álmodott magának. Akkor mire ez a félelem? Hogy képtelen lesz megfelelni, nem, nem a mások elvárásainak, nem, hanem a saját elvárásainak. Mi van, ha nem tudja majd betölteni a különböző szerepeit? Ha nem lesz jó bennük. Ha kiderül, hogy a cél, az álom, ami eddig lebegett, és most már megvalósulóban van....mégsem azt hozza, amit várt tőle? Csalódni fog? Önmagában? Az ítélőképességében? Az önismeretében? És akkor mi van? Ember....így megvan a joga arra, hogy tévedjen...de, akkor minden amit eddig épített romokba dőlne...még a gyerekkori álmok is. Az meg katasztrófát jelentene a világában.

„Mi lesz majd ha...” az ilyesféle gondolatfuttatások keseríthetik meg a jelent. Ez történt a lánnyal....a félelme attól, hogy jó úton halad, hogy az elképzeléseit sikerül valósággá alakítania...egyszerűen megrémült. És ebben a rémületben minden fajta érzelmet kétségbevont, és végig gondolt ésszel. Hát nem bolondság? Azzal, ami nincs, és talán nem is lesz soha, kétségbe vonni azt, ami van, és érezhető? Micsoda őrültség ez? Mihelyt az embernek egy kis ideje akad, amiben épp nem csinál semmit, abban a pillanatban gondolkodik...és akkor...van olyan, amilyen még nem volt. Száguldoznak a bolondabbnál bolondabb gondolatok....és a zűrzavar....:)

"Kicsit szomorkás a hangulatom máma..."

Kitartóan álmodj:)

“Menj! Küzdj az álmodért, minden vágyadért...” hangzik el egy számomra kedvelt együttes egyik dalában...és milyen igazuk van. Elsősorban nem abban, hogy küzdeni kell az álmainkért, persze az sem utolsó, hanem, hogy NEKÜNK, mindenki magának, mert ebben csak mi vagyunk, illetve mindenki a sajátjában. Csak te vagy benne a tiedben, és csak én vagyok benne az enyémben. Hogy mit is értek ez alatt? Azt, hogy csak te vagy rá képes, hogy végigcsináld a saját álmaid, egyedül te maradsz majd ezekkel az álmokkal és vágyakkal. Lesznek mindig akik itt ott belekapcsolódnak, de segíteni ők sem fognak(...és ha netán úgy alakul, még beléd is rúgnak egy nagyot..). Ez egyedül a te feladatod. Mindig. Mert soha senki nem lesz képes megérteni, átélni a te életed, hogy láthassa, hogy hogyan jutottál ide, hogy miért pont ezek a célok vannak ott fent a hegycsúcsán. És sokszor azt sem veszik észre, hogyha lerombolják néhány álomképedet. Mert őket ez nagyon nem érdekli, ők a sajátjukat hajszolják. És ilyenkor kell nagyon erősnek lenned, hogy ne add fel, hogy ha rombolni akarnak, akkor ne hagyd. Vagy ha sikerül is nekik a rombolás, állj neki és építsd fel újra, és ne hagyd, hogy elvegyék, csak azért, mert ők nem tudják, és nem értik meg, hogy ez neked fontos. Állj a sarkadra, légy bátor, és nem utolsó sorban kitartó, és meglesz az a hegycsúcs. És ott fent majd büszke lehetsz magadra, hogy önerőből feljutottál, és a legnagyobb része a büszkeségnek onnan fog eredni, hogy nem adtad fel, egyetlen percre sem.