...mesevarázs...

Mindenki hallott gyerekkorában mesét. És felnőtt korában is, de ezeket már mosolyogva hallgatta, hogy „ Áh, igen....mesék”. Azzal felnőttes, mindentudó mosollyal legyintettük le a meséket, hogy ezek CSAK mesék, azért vannak, hogy szórakoztassák a gyerekeket. De gondoljunk csak vissza...gyerekként mi is éppen olyan csodálattal, megdöbbenéssel, és ha kell még tátott szájjal is hallgattuk őket. Beleéltük magunkat egy-egy szerepbe, és a mese hallgatása alatt meg sem fordult a fejünkben, hogy ez nem lehet valóság. Egyértelműnek, és természetesnek tűnt, a hősük csodaereje, a sokféle varázseszköz, nem háborodtunk fel, hogy mit keresnek a mesében.

A  lányok, szinte kijelenthetem, hogy mindegyikük, beleképzelte magát a hercegnő szerepébe, és remélte, hogy majd őt is megmenti a hercege. Biztos volt benne, hogy amikor nagy lány lesz, akkor egy szépfiúval találkozik majd, egymásra pillantanak, és szerelem lesz első látásra. A szerelmes ifjú pedig harcolni fog a gonosz sárkánnyal őmiatta, és összeházasodnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Igen. A mesékben valóban ilyen egyszerű a képlet....és tulajdonképpen a valóságban is. Minden lánynak meglesz a maga hercege, és szerelmesek lesznek egymásba, és összeházasodnak, persze ezt mind nem olyan gyorsasággal, mint a mesékben, de a sorrend stimmel. Szóval....összeházasodnak....és itt jönne az a rész, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ezzel van egy kis bökkenő. De a mese írókat nem szabad hibáztatni érte, elvégre ki szeretett volna olyan mesét hallani, amiben a herceg és a hercegnő bizony néha veszekszenek, és nem mindig van egyetértés, nem klappol mindig minden mozzanat. Szerintem senki.

Na de, hogy visszatérjek... szóval a való élet meséjében ez a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” kicsit másabb. Boldogan élnek, csak néha ebbe a boldogságba becsúszik néhány, hogy is mondjam....vita....nem....egy kis egyet-nemértés...civakodás....néhány könny...szomorú pillanat....mosolytalanság...! De ezekkel az állapotokkal még nem veszett el a szerelem. Ott van. Csak kicsit meglapul. Elbújik, hogy ezek a szomorú dolgok ne tudják bántani, majd amikor csillapodnak a kedélyek, akkor újra előbukkan, és rendbe hoz mindent. Úgyhogy érdemes hinni a mesében...csak az első huppanónál nem szabad becsukni a meséskönyvet. Nyitva kell hagyni, sétálni egyet a levegőn, aztán visszaülni újra a meséskönyv mellé, kézbe venni, lapozni, és tovább olvasni.

Mindenhol jó...

                      Mindenhol jó, de a legjobb ott, ahol önmagam lehetek, és ő is velem van :) Legyen az a Hargita lábánál, egy festékes doboz melletti munkánál, vagy akár a tenger partján. Mindenhol lehet nagyszerű és szép, mindenik másképp vonja magára a figyelmet, és másképp ad egy pluszt az életemhez, hozzám. És az észveszejtő az....hogy vágyódom vissza mindenhez :)

Kíváncsiság kontra idő

Ha találkozok egy számomra addig ismeretlen személlyel az első benyomáson túl, szeretnék róla mindent tudni, szeretném tudni a múltja lépéseit, mert... Miért is? Na ez az! Úgy érzem, hogy akkor könnyebben kapcsolódhatok bele a jelenébe.

Természetesen, aki kíváncsi hamar megöregszik státusz alapján - mert azért szeretnék fiatal maradni, még egy kicsit – nem maradok többel, mint az első benyomással, és néhány felszínes információval. Nem, nem ez az oka, hogy ennyivel maradok, de így egészen jól hangzik :). Szóval...a valódi oka az, hogy egy idegen ember nem nyílik meg másoknak csak úgy hipp-hopp. Én se teszem. Ehhez idő kell, és persze a szimpátia sem utolsó, mert ez az egyik feltétele annak, hogy még találkoztok-e az életben. Ha ez megvan, és mondanám, hogy a távolság sem nagy, de hát a kommunikáció nagy távolságokon is egyszerűen és szépen megoldható. Megvan a kommunikáció, egy bizonyos fajta kapcsolat, és kell az idő. Ha ez együtt van, akkor nincs lehetetlen.

Na de elég itt az ilyesféle fecsegésből....valójában azért ragadtam ceruzát (majd később billentyűzetet), mert megtapasztaltam ennek a hármasnak a lélegzetnyi levegőt hagyó érzését. Hogy az milyen? Amikor egy-egy beszélgetés során a füledhez olyan szavak és mondatok érnek, amiket már, akkor, az első pillanatban szerettél volna tudni, már akkor, abban a néhány első mondatban szeretted volna behabzsolni ezeket a szavakat is. De nem lehetett, és ez így van a helyén, mert akkor mindent tudtam volna, szinte fölösleges lett volna a további kommunikáció. Azért ez jól ki van találva. Mármint ez az ismerkedési izé....ez az ismerkedési folyamat.

Lenyűgöző érzés az, amikor azt tapasztalod, hogy egy másik személy kezd megnyílni neked, hogy nem húz vastag pokrócot az életére, a múltjára, a jelenére, és egyáltalán az egész lényére. Amikor lassan lecsúszik az addig magára vont pokróc, hagyja, hogy beláss az addigi életébe, persze mindezt nem erőszakkal, hanem önszántából, mert akkor ő, úgy látja, úgy dönt, hogy láthatod, hogy közelebb enged.

Hideg-futkosós érzés régi fotókat nézni, gyerekkori emlékekről, történetekről, kamaszkori csínytevésekről, régi kalandokról és „szerelmekről”, családról beszélni, mesélni és hallani egy idegennel, aki akkor már nem is idegen, csak kissé új figura az életedben. Együtt elmosolyogni, hogy mivel játszottatok, amikor még éppen csak jártatok, mik voltak a menő slágerek kamasz korotokban, az otthoni szokásokról és ilyesfajta szívmelengető storykról. Ezek által lassan úgy érzed majd, hogy nem csak a jelenének vagy részese, hanem sok mesélés után a múltjának is, és úgy tűnik, hogy már nagyon rég ismered. Lassan összeáll a kép, hogy miért is ilyen most. Miért ilyen az életfelfogása, a szokásai, a hozzáállása az élethez. És idővel, ha valaki kérdez róla valamit, már kapásból tudsz válaszolni. Mosolygós.....igen, még így, írás közben is mosolygok rajta, mert még így sem fest az írás teljes képet arról, hogy milyen is az, amikor rég várt kis információk, történetek szaladgálnak a füledig.

            Hogy mi ebből a tanulság?

                            Az, hogy az ember, olyan, mint a jó bor, idő kell hozzá. :)