Kedvenc dalok egyike

Ez a dal egyszerűen pozitív hatással van rám...jókedvre derít...mosolyt és nevetést csal az arcomra, és a szívembe....:):)


Pár unalmas év után,
Elkapott a kaland vágy,
Esély talán van még,
Nagyon bírnám.

Magamra maradtam,
Mint jó szellem a palackban,
De kitörök áhám mint a vulkán.

Tükrömből ki néz rám,
Mára úgyis mást talál,
Néha úgy kell a vak repülés.

Végre már,
Egy régi érzés lesben áll
Visszalop egy kis varázst, ráadást
És hány régi buli, a ritmus visszacsal
Kell még, kell még a zaj
Én úgy csinálnám hamar újra még
Gyere forgasd fel egy szingli életét!

Nem számít semmiképp,
A józanság a szentbeszéd,
Tudod velem már itt az erő.

És ha mégsem akarlak,
Ne szakíts le magadnak,
Tanulj meg várni, van idő.

Hamar értem sietnél,
És boldoggá ölelnél,
Megsúgnám még, ki vagyok én.

Végre már,
Egy régi érzés lesben áll
Visszalop egy kis varázst, ráadást
És hány régi buli, a ritmus visszacsal
Kell még, kell még a zaj
Én úgy csinálnám hamar újra még
Gyere forgasd fel egy szingli életét! 

 

Boldog délután:)

Hm…tegnap boldog voltam. Nem volt különösebb oka. Átlagos, megszokott nap volt, akár a többi. Nem nyertem meg a lottón a főnyereményt, nem nyertem álomutazást, nem találkoztam sztárral, nem lettem sztár, nem jött a szőke herceg sem fehér lovon… csupán két filmet néztem, ami talán indító jellegű lehetett. De a délután folyamán kaján mosoly ült az arcomra, és éreztem, hogy ott bent nevetek, és ez meglátszott rajtam, a viselkedésemen. Vidáman énekeltem itthon, táncolva járkáltam a házban, és úgy éreztem, hogy élni akarok, nem akarok egyetlen percet sem elszalasztani az életemből, ki akarom használni. Fiatalként akarok élni....néha elszakadni a rideg valóság cérnáitól, elhinni, hogy csodálatos mesék az ember életében is vannak, kipróbálni az életben minél többet, olyan dolgot is, amitől félek. Sőt az ilyen dolgokat meg inkább kipróbálni, legyőzni a félelmem, szembe szállni vele. Mert “amitől a legjobban felünk, azok a dolgok a legizgalmasabbak!” Igen. Izgalmat akarok, lüktetést, bolondozást, némi őrültséggel fűszerezve. Érezni akarok. Tapintani. Látni. Hallani. Szippantani. Ízlelni. Be akarom kebelezni a világot, minden apró kis rezdülésével. És mindezt megosztani másokkal, részt adni belőlük. Ne egyedül tenni. Például egy jó baráttal, vagy többel, mert így válhat igazán élménnyé, emlékké, örömmé, igazán felejthetetlenné.

És hallottam még az este folyamán azt is, hogy zúgnak a csatornák...kint esik...és  úgy éreztem, megbolondulok, ha nem mehetek ki az esőbe. Rég éreztem ilyen vágyat a kimozdulásra. Úgyhogy összekaptam magam, és irány a friss levegő. Nem csalódtam, az esőcseppekben. Az az érzés, ahogyan a jéghideg esőcseppek az arcomba csapódtak...a pulzusom gyorsabb lett, és éreztem, hogy ordítani tudnék, annyira szárnyakat adó élmény....egyszerű kis természeti jelenség...mégis ma este az a néhány perc az esőben állva...többet ért minden drága kincsnél. Szabad voltam. A lelkem, a gondolataimmal kézen fogva szállt a magasba...és meg tökéletesebb lett volna, ha akkor nem egyedül állok az esőcseppek zuhatagában...

Havas, esti séta...

Majdnem hihetetlen, hogy mire képes, egy esti séta, pilinkéző hó közepette, a város másik felébe, kissé megfázva...egy olyan emberrel, akit szeretek, és úgy érzem, ő az egyik legfontosabb az életemben. Apró dolgokról való beszélgetés... és többek között egy olyan téma, ami engem mindig is kényesen érintett, de vele, ez alkalommal képes voltam teljesen őszintének, nyíltnak lenni. Ezen a sétán képes voltam rá, hogy elmeséljem az álláspontjaimat, a mellette való érveléseket, a zavargásaimat, a gyenge pontjaimat minden kamu, elhallgatás nélkül, olyan erővel és energiával, hogy én magam meglepődtem. Teljesen kiveséztük, és mégsem eléggé. Mosolyogva és szívdobogással hallgattam végig, ahogyan meggyőzni próbál...megjegyzem, abszolút helyén volt, amit mondott, ahogyan érvelt. De sikerült a magam igazán megcáfolni, és hozzáfűzni a kontra érveket...és ő mégis kitartott, hogy meggyőzze konok meggyőződésemet, és kimozdítson egy kis társasági meglátás felé.

 Talán jobban akarja, mint én. Sőt! Biztos, hogy jobban akarja, mint én. Tudja, hogy jobb lenne nekem, és megváltozna a mostani létem. És ezt én is tudom, csak eltemettem magamban jó mélyre, mert egyszerűbb volt, nem gondolni rá.  

Szeretne újra, szívből mosolyogni látni... és tudom, hogy nem adja fel a harcot velem szemben. Küzdeni fog ellenem, hogy mellettem, értem tegyen. És ezt köszönöm neki.

Lelki szótlanság

Ez a szótlanság...jobban elkeserít, mint bármi más. Pedig a fő okozója én vagyok. Igen, ez a drága női büszkeség...nem engedi...ah nem csak az, mindig én vagyok az aki, először megtöri a jeget, most nem hagyom magam. Teperjék csak magukat. Ilyenkor bezzeg nagy az érdeklődés, és feltűnő, ha nem vagyok annyira beszédes, mint máskor. Csak ilyenkor tűnik fel, hogy valami nincs rendben, máskor miért nem?? Mert én felteszem a jó kislány maszkját, és élem a megszokott mindennapokat, ők meg nem ismernek annyira, hogy lássák, hogy fáj nekem valahol, hogy van, ami bánt, és nem esik jól. Nekik ez mind csak akkor tűnik fel, ha éppen a szükségszerű kérdésekre válaszolok, és nem keresem a társaságukat, el vagyok jól a kis szobámban. De még így sem törődnek sokat velem, éppen azt nem mondják, hogy „megbolondultál”, s „nem kell a hiszti”. Pedig én nem is hisztizek, csupán nem beszélek velük...valójában ez is hiszti, a hiszti egyik fajtája, a csendes hiszti...és a makacs nagyfejűség, hogy de én úgyis megmutatom.  

 És talán én leszek megint az, aki majd engedni fog néhány nap után, mert túl nagy a nyomás, elvégre velük élek, egy kis tömbház lakásban, nehéz elkerülni egymást. Ez az egyetlen érv, ami teljes egészében a megadásra ösztönöz. Hm...megadás, Úristen, mintha valami háborúról lenne szó, ahol van csatatér, és vannak egymással szembenálló emberek, akik egymás vérét ontják, és a céljuk, hogy valamelyikük nyertesen kerüljön ki. Néha valójában tényleg így képzelem....és vannak kisebb harcok, amiket én nyerek, de a nagy többsége a nyertes harcoknak, az övék. Igen, ők nyernek, mert hatalmasabbak. Hatalmasabbak??? Nah ez igen, ezt szépen megállapítottam. Idősebbek, és tapasztaltabbak, egy teljesen más világban élnek, mint én, megvan a mindennapi kis életük, és nekik ez elég. De nem hibáztathatom érte, hiszen ezt látták otthonról. És milyen jogon hibáztathatnám őket? Aham, ezek a tipikus, magamat meggyőző érvek, ezekkel az érvekkel tudom meggyőzni mindig magam, a felszínen, hogy sok mindenben nem értünk egyet, másak a nézeteink, az értékeink, és teljesen különböző nézőpontból látjuk a világot. Valójában, úgy gondolom, hogy az emberek képesek változtatni a szokásaikon, a megszokottságon, minden csak akarat kérdése. De ha nem is akarják. Én hiába akarom helyettük. Így hát megadom magam, és csendesen élem az én életemet, amilyent szeretnék,persze csak úgy, hogy ne bántsam az ők köreiket. Mert én sem tudok változni az ő értékeik irányába, megpróbáltam, de nem ment. Milyen ostobán hangzik, csak most látom. Mégis így van.

Nem merek (nem mertem) elmondani nekik semmit, ritkásan esett meg az, hogy elmertem mondani olyan dolgokat, amik nekem szívügyeim voltak, amik motoszkáltak bennem. De legtöbbször mindig lekicsinylő reagálást hallottam részükről, ”gyermekbeszéd”- hallottam mindig. Igen, valóban egy gyerek szájából hangzottak el, a legnagyobb komolysággal, őszinteséggel, és kétségbeeséssel, azt várva, hogy majd megértést kapok, majd magukhoz ölelnek, és igenis olyan komolynak veszik, amit mondtam, mint én magam. És soha nem következett be. Mindig csak a lekicsinylés, a felfogás, hogy egy gyermeknek nem lehet komoly bánata, vagy problémája. Az ő szemükből, a külvilág szempontjából talán nem is volt az. De nekem...?? Nekem akkor a világvégének tűntek. És meg ennél is jobban bántott, hogy nincs, aki megértene, nincs akinek elmondjam, mert süket fülekre talál. Attól fogva nem beszéltem nekik magamról, a gondjaimról, csupán a felszínes rutinról, amit bárkinek elmondanék, még egy ezer idegennek is. Sokáig ez tűnt természetesnek, későre értek meg bennem a fogalmak, az érzések, a probléma gyökere.

 Zárkózott lettem, és mindenképpen bizonyítani akartam, minden téren. Így váltam maximalistává magammal szemben. A legjobbat akartam mindenhol. Az évek folyamán így építgettem lassan magam...teljesen önerőből, mindent magam építettem, anélkül, hogy tőlük bármilyen lelki segítséget is kaptam volna. Nekik felmutatható eredmények, papírok kellettek, és került is néhány, anélkül, hogy akkor meg tudtam volna pontosan, miért is teszem. Csak annyit láttam, hogy ennek örülnek, hogy mutogatni tudják ezt másnak. És beletörődtem. Helyettük a barátaimtól kaptam rengeteg erőt, és bátorítást. Életben tartottak, és reményt adtak a folytatáshoz. Nem volt könnyű dolguk, mert magamba önbizalmat és optimizmust nem kalkuláltam, ennek, azóta is iszom a levét. És így lassan életem meghatározó részévé vált, hogy maximalista legyek, hogy ne elégedjek meg bármivel, persze, a magam terén. Néha pedig másoktól, a környezetemtől is hasonlókat vártam. Számomra ezt tűnt természetesnek. Egyszer azonban felvillant az égő....hogy „Állj meg vándor!“, mindenki nem olyan, mint te, mindenkinek más számít fontosnak, mindenki maga rakja a mércét, mindenki mást-mást hozott otthonról. Neked pedig el kell ezt fogadnod.

 Visszatérve… Szerettek, és szeretnek, TUDOM, csak soha nem tudták kimutatni, nem úgy, ahogyan kellett volna. De hogyan kellett volna? Van erre recept? Áh dehogy! Talán elég lett volna, hogyha néha megértést mutatnak, vagy legalábbis látom rajtuk, hogy próbálnak megérteni, és nem azt érzem, hogy én mondom, s hallják, csak éppen nem halljak MEG. Én ennekellenére nagyon szeretem őket. Másak az értékeink, és ez nem is változik már. Mást tartunk fontosnak, más jelent számunkra örömet.Csak tudjunk így továbbra is egymás mellett élni…

Minden kezdet nehéz...

„Lehet, hogy most kezdődik minden, lehet, hogy most kezdődik el…“ Igen, ez a blog valóban most kezdődik el. Mert úgy érzem szükségem van rá, mert úgy érzem, hogy ha kiírom magamból ami bennem van, akkor könnyebb lesz, és világosabban fogok látni, mert úgy gondolom ezáltal csak fejlődhetek, mert megoszthatom másokkal a kis rezzenéseimet. És mert az írás az egyetlen módja annak, hogy a pillanatnyi érzések, gondolatok forgatagát megörökítsem. Hogy miért kell ezt blogba írni….miért nem elég, ha bepötyögöm magamnak, és lementem egy word dokumentumba?? Töprengtem néhány éjszaka. De igazi választ nem tudok...dehogyis nem tudok...csak nem merem megfogalmazni...mert nem egy ok, sok kis ok csoportosulása, sok érv miatt döntöttem így. Többek között, mert kell egy rendszer, kell egy gyűjtőpont, és mert a kis tudatalattimnak jó, ha meg van annak az esélye, hogy valaki elolvashatja. Talán akad olyan, aki ha elolvassa, gondolatot ébreszt benne, újabb gondolat kezdőlökését adja, netán okul, vagy legalább egy mosolyt csal az arcára, és akkor már megérte kétszeresen is.

            Hogy sikerül-e rendszeresen megosztani a gondolataimat, majd kiderül. De igyekszem, elsősorban magamért.

 Bármilyen véleményt szívesen olvasok, mert bizonyíték arra, hogy nem döntöttem rosszul, amikor belekezdtem.