...felhős rózsaszínek! Jajj dehogyis! Rózsaszín felhők :)

Azt kérte, hogy szálljak hozzá a rózsaszín felhők közé. Bár ott voltam, mellette lebegtem, mégis hívott, és én örömmel tettem eleget a kérésének. A karjaiba engedtem magam, és hagytam, hogy a rózsaszín felhők között, együtt lebegjünk.

Azt mondják, többen tapasztalatra hivatkozva, hogy ez is elmúlik...eltűnnek majd a rózsaszín felhők. De kit érdekel ez a tény, akkor, amikor mindez még tart, amikor szállhatsz, és minden csodaszép rózsaszín. Majd, ha nem lesznek elér arra gondolni, hogy ezt neked már előre megmondták. Különben is, az élet úgy érdekes, ha nem mondják előre, hogy mi lesz. Ha te esel bele a gödrökbe, és megpróbálsz kimászni. Fájdalmasabb is, de nem mondhatod, hogy nem tudod milyen, mert nem próbáltad. Szóval nem érdekel, hogy azt mondják eloszlanak a rózsaszín felhőim. Ők ezt mondják, ők ezt tapasztalták. De mi van, ha én nem ezt fogom tapasztalni??? Honnan tudnák, hogy milyenek az én rózsaszín felhőim, hogy mekkorák, milyenek, és mennyien vannak?! Nem tudják!:) Így abban sem lehetnek biztosak, hogy ezek eltűnnek...

Most vannak...és imádom őket!:)

Mindig, és még tovább...

...kitartás! Ez lenne az élet rövid, egyszavas mottója. Hogy mi mellett?

Elsősorban saját magunk mellett. Képesek legyünk elfogadni magunkat, olyannak, amilyenek vagyunk. Persze ez nem zárja ki a változás, változtatás, alkalmazkodás fogalmát. Hm...ez így kicsit ellentmondásként hangzik. De elmondom, hogy miért nem tartom annak. Mert az ember igazán nem tud megváltozni. Az idő, az emberek, a környezet, a helyzetek, csak azt tudják kihozni az emberből, ami eleve benne van. Ami nincs, azt nincs ahonnan elővarázsolni. Vagyis, hogy  milyenné válunk, az attól függ, hogy mi kerül előtérbe a bentlakózó világunkból. Emellett kell kitartásunk legyen tehát, hogy ne csaljuk meg önmagunk.

Aztán ki kell tartanunk, azon álmaink mellett, amik már sok év után sem alakultak át nagyon. Mert az ember sok mindent szeretne, sok mindent megálmodik magának, és ha a közeljövőben nem történik, vagy nem válik valóra, akkor elcsügged, és egy rosszabbik percében feladja. Mindennek megvan a maga ideje. Nem hiába hangoztatják ezt a „nagyok”. Valóban, az álmainkkal nem szabad türelmetlennek lenni, mindenik eljön, amikor ott lesz az ideje, ezt én is csak egy éve láttam be.

Gondolkodtam, hogy ide írjam-e, hogy kitartunk a szüleink, a barátaink, a környezetünkben élő emberek, a szerelmünk mellett. De érzéseim szerint ez benne van az első kettőben is. Mert ezeket mind a belső érzések teszik fontossá, az önmagunknak felállított mérce, az egyéniség. A szülők melletti kitartást biztosan. A szerelmünk mellettit.....ez önmagáért beszél, ha a szerelmed, akkor kitartassz mellette bármi is történjen. A környezetünk, az folyamatosan változó, azt az álmainkkal szabályozzuk, mert ahova megyünk az álmainkért, ott alakul ki az új környezet. A barátok. Ez egy kicsit viszont érdekesebb. Sokszor kapom rajta magam, hogy azon töprengek, vajon elhagytam őket, vagy elhagytak engem? Aztán a vége az lesz a töprengésnek, hogy vagy egyik sem történt meg, vagy mind a kettő. A barátainkat is kicsit a környezet választja, változtatja. Mivel minden ember megy a maga álma felé...legjobb esetben...ezért például az iskolában szerzett barátoktól is eltávolodunk, térben, ha csak nem ugyanzok az álmaink. A kapcsolat nem szakad meg, csak ritkásabbak lesznek a találkozások, és már nem tudjuk minden apró cseprő lépését. De ha a barátokkal találkozunk ugyanott tudjuk folytatni, ahol annak idején abbamaradt, és az igazi nagy lépéseiknél ott leszünk. Szóval a huszonéves kor eleje, ezen a téren kissé labilis....ijesztő, és egyben csodálatos is.

Tehát, ha a fent említett kettő mellett kitartunk, akkor úgy gondolom, hogy az életünk nagy része mellett tartunk ki, és nem létezhet lehetetlen.

Akkor meg, irány az álmaink!

"A kitartás az a tulajdonság, amely képessé tesz arra, hogy felálljunk, ha a földre kerülünk, egy ideiglenes kudarc ellenére is tovább haladjunk a célunk felé. Ez a tulajdonság ad bátorságot és erőt, hogy tovább próbálkozzunk minden akadály ellenére is."

(Napoleon Hill)