Tornyot raktam...

Horváth István: 

            Tornyot raktam...

 
Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Összerakhatatlan puzzle?!

            Adottak a puzzle darabok, megvan az összes, és mégsem tudom összerakni. Vajon mi hiányzik? Logika? Megértés hiány? Fene tudja…dee…eltűnt a ragasztó. Hogy az minek kéne? Mert ha sikerül is összeraknom a puzzlet, akkor abban a pillanatban egyben van, de egy véletlen mozdulat, és máris ismét darabokra hullik. Így örökké puzzle marad. Hát ezért kéne az a ragasztó. Ami már biztosan a helyén van, azt tudjam összeragasztani, ne legyen meg annak a veszélye, hogy széthullik. Így talán lenne esélyem végre egyben látni a képet, amit rakosgatok.

            Hogy ha összeragasztom, akkor elveszíti a puzzle a lényegét? Valóban. Csakhogy azt, hogy új, ismeretlen, és kíváncsi vagyok, hogy hogyan rakhatnám ki, és mit rejtenek az apró darabok, na azt az érzést, csak egyetlen egyszer nyújtja. De az valami egészen különleges. Azért az élményt rakosgatom, hogy érezhessem, alkothatok valamit, én…önerőből. És a végén mindebből egy kép tárul elém, az áhított jelenet, amiért oly kíváncsian dolgoztam sokáig a puzzle darabokkal. Amire olyan sok időt szántam. Hát hogyan lennék képes, hogy hagyjam, történjen vele bármi is, ami összerombolhatja?! Még úgy sem, hogy tudom a jelenetet, ha láttam, amit akartam.

             Újra kirakni az már nem ugyanaz lenne, rontaná az első, különleges kirakózás emlékét. Azt meg nem hagyhatom. Úgyhogy meg kell keresnem azt a ragasztót…

Egyszer úgyis hazatalálsz!

Játszatok felnőttek, játszatok :) :(

            „Gyerek vagyok, vagy felnőtt? Eldönteni nem tudom. Én hiszek a valóságban, de sokszor álmodok. Én álmodok szépeket, és hiszem, hogy valóra válhat. Az élet talán ettől szép, ezt üzenem a nagyvilágnak.”

            …a tegnap azt vágták a fejemhez, hogy gyerekesen viselkedem, mert elszaladtam nevetve, egy kérés elől. Akkor, abban a pillanatban szíven ütött ez a kijelentés. Azt hittem sikerült felnőnöm, és derekasan viselem az élet helyzeteit, akadályait, veszélyeit, akár a felnőttek. Ehhez képest, azt mondta nekem ez a személy, hogy gyerekesen viselkedem, és én elszomorodtam. Tőle rossz volt hallani. Azokban a másodpercekben, ahogy kimondta…a lelkem legrejtettebb bugyrába nyílaltak a szavak. Pont Ő mondja nekem? Ő, akivel el tudom képzelni a hátralévő életem, komolyan, akárcsak a felnőttek.

            Később sem hagyott nyugodni a gondolat, most is csengenek a szavai…aztán rájöttem, hogy nem, elszomorodnom nem szabadott volna. Inkább büszkén kellett volna viselkednem, hogy igenis gyerekes vagyok, tudok ilyen is lenni. Hogy miért? Mert ki akar egész életében halál komoly lenni, és mindig arra figyelni, hogy megfeleljen a felállított sablonnak? Én nem! Soha nem akarok felnőni úgy igazán. Játszani, bolondozni akarok abban az időben, amit kapok az élettől. És igen, van olyan pillanat, amikor nem akarok felnőttes komolysággal reagálni bizonyos helyzetekre. Minek?

            Ez a baj az emberekkel, hogy miután úgy gondolják, hogy elértek bizonyos kort, akkor már nem tehetnek gyerekes dolgokat, nem engedhetik meg magunknak, hogy elszaladjon velük a ló…még, ha néha ott is motoszkál bennük egészen hevesen a csintalan gyermek. Mert mit szólnak mások…

            Szerintem nem azok az igazi „jó” felnőttek, akik komolyak, komorak, komoly dolgokkal foglalkoznak, mindent reálisan, logikusan végig gondolnak, mérlegelnek, mielőtt döntenek. Persze, vannak helyzetek, amikor erre van szükség, és az is kell! De nem mindig, minden körülmények között. A „jó” felnőtt, az igazi felnőtt az tud néha újra kisgyermek lenni, „gyerekesen viselkedni”, nem fél átélni újra azt a vissza nem hozható gyerekkort. Aki képes erre, az az ember nagyon tud valamit. Ő már megértette, hogy attól, amitől az ember megélt néhány, talán kemény évet, attól nem kell elfelejtse, hogy ő is volt gyerek. Nem kell elfelejtse, hogy milyen volt gyereknek lenni, milyen volt az az érzés, amikor nem voltak problémák, amikor nem volt kötelezettség, felelősség, amikor még minden nem ment „élesben”.

             Meg kell tanulnunk, én úgy gondolom, „jó” felnőttnek lenni, különben a sok komolyságba, komorságba, logikába megkeseredünk. Zsémbesek, megkeseredettek leszünk, akik nem képesek megérteni a játék, a játékosság, a pajkosság örömét és fontosságát. De az ilyen ember, hogyan képes felnevelni egy gyereket például? Nem felnövelni! Azt bárki tudja! De felnevelni, az egészen más, ahhoz ember kell. Ahhoz kell tudnunk a gyerekünkkel szívből játszani, bolondozni, önfeledten nevetni, magunknak is tudni kell visszacsöppeni a gyerekkorba. Különben hogyan lehetnénk hitelesek? Ha a gyermek azt látja, hogy anya és apa mindig rohan, dolgozik, komor, és nem foglalkozik velem, csak néha elővesz nekem egy játékot, hogy ellegyek vele…ő sem lesz más…az a minta marad, hogy erről szól a felnőttek világa. És nem vagyok meggyőződve, hogy ő majd fel szeretne nőni. Épp ellenkezőleg, küzdeni fog ellene, mindent megtesz, hogy elkerülje, és hülyeséget hülyeségre fog halmozni, éppen ezért. Az is megtörténhet, hogy eldönti, hogy ő majd más lesz, ő jobban fogja tenni, de hogyan sikerülhet, ha nem tudja, hogy hogyan kell, ha nem látta. Könyvekben meg nem írja, nincs rá recept.

            Erősnek, kitartónak kell lennie, ha minden áron meg akarja ezt a célt valósítani.  Sokszor kerül szembe majd nehézségekkel, ellenszenves emberekkel, akik nem fogják érteni, és a fejéhez vágják, hogy gyerekes, és nőjön már fel, hogy komolytalan, vagy, hogy bolond, és még ezerféle ilyen „szépet”. De muszáj lesz, hogy leperegjen róla, hogy megértse mosolyogva, hogy nem ellene irányulnak elsősorban és nagy részben ezek a szavak, hanem a nem megszokott viselkedés, attitűd, felfogás ellen. Mert nem átlagos, mert nem ez a megszokott, számukra nem ez a természetes, és nehéz elfogadni! Ezért nem ők teljes mértékben a felelősek, nem láttak mintát, vagy éppen másat láttak, és nem egyszerű tolerálni. Csak úgy tudják elfogadni, hogy valaki ilyen, ha címkét raknak rá: „Nem nőtt fel, gyerek!” vagy „Bolond!”.

            Ha ez az ára, hogy majd egyszer „jó” felnőtté válhassak, és boldog lehessek ettől, akkor nyugodtan ragasszák fel a címkét, az én homlokomra is. Büszkén fogom hordani. Mert nem akarok olyan felnőtt lenni, mint amilyent a kis herceg említ…: ”A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

Napsütéses május reggel:(

            …napsütéses reggelre ébredtem…az ablakon kinézve gyönyörű kék eget láttam, és a nagyon várt májusi napot. Lankadt hangulat, szótlanság mégis a lényem. Nem esik kedvemre a beszéd, a társaság, az emberek (többsége). Pedig szép tavaszi időt kíván rég a szívem, hogy feltöltsön, hogy ne legyen hideg, hogy azt érezzem, a természet él, és jól van. Mert a napsütés mosolyt csal az arcra, a szívbe, a lélekbe. Mert felkelt a napunk...egy újabb nap kezdete, napsütéssel.

            Itt-ott bekandikál a nap a függöny mellett az ágyamhoz. Örülnöm kellene, vagy legalábbis mosolyognom…hiszen máskor gyermek módjára vagyok képes örülni az ilyen reggeleknek, felhőtlen kedvvel, a felhőtlen kék égnek. A mai nap más. Ma nem hoz mosolyt és derűt, még egy szép májusi nap sem. Ma reggel hallgatag vagyok és komor, és még mindig nem látom az értelmet. Azt gondoltam, az alvás segít, ha nem éberen nézek szembe a komorság, a szomorúság okával, egyszerűbb lesz. Hát nem!

            Az este óta nem változott semmi. Ugyanúgy jól esik a hallgatás, jól esne az egyedüllét. Ezt itt nem tehetem meg, esetleg ha kivonulok valahova egy csendes kis mezőre, egy temetőbe, lényeg, hogy olyan hely legyen, ahol nincsenek arcok, és főleg az ezekhez járuló test, lény ne le legyen ott. Mert kevés az az ember, aki ilyen napokon csak úgy tud velem, mellettem hallgatni. Pedig ez többet mond, és segít minden szónál, fölösleges fecsegésnél. Csak üljön mellettem, és hallgasson, csendben legyen, és ez a csend ne legyen kínos. Természetesként hasson. Azt érezzük mindketten, hogy ez így normális, ennek most így kell lennie, ahhoz, hogy jó pillanatokká alakuljon. És ha netán észrevenné, hogy könnyezek, akkor ne a megszokott, mindennapos vigasztaló szavakat rántsa elő a tarsolyából, hanem egy zsebkendőt, amit odanyújt, vagy öleljen át, anélkül, hogy egy szót is szólna, vagy kérdezne. Néha nem kell több! Elég ennyi bőven ahhoz, hogy megértsd, ő melletted van, és érti, hogy mi történik veled. Az ilyenfajta hallgatásra csak az képes, aki érezte már úgy, hogy egy adott pillanatban neki sem szavak kellenek, hanem a csend.

            Ki kívánkozok a napra, a zöld fűbe, az emberi csendbe, a természet teljes zajába. Hátradőlni a fűben, és érezni a napsugarakat. Talán az egyik napsugár olyan módon érintené meg a bőröm, hogy kénytelen lennék elmosolyodni. És ha megvolt az első mosoly…hátha könnyebben jönne a többi…

            Talán túl sokat várok a természet gyógyító hatásától. Nem várhatom, hogy egy ennyivel megoldódik minden, ami épp nincs a helyén. De meg vagyok győződve, hogy segítene. Az eszem azt súgja, kizárt dolog, de a szívem dobbanása azt beszéli, hogy meg van róla győződve, ez az, amire vágyik...

...eltévedt idegen...

             Nem jobb a kedve…nem javul, és ő maga sem érti, hogy mi baja. Baja van az egész világgal…minden zavarja, és semmit sem képes tolerálni. Hol a baj? Kiben? Biztos nem a világban! A benne lévő kis világban. Viharok, hurrikánok jöttek, és az épületek nem stabilak, a felépített világ megrezdült, és a rezgések nem szűnnek, mindent megmozgatnak. Kegyetlen. Fölülkerekedik az érzelmi instabilitás… és lassan nem képes kezelni! Megrémíti! Erősnek remélte magát. Azt hitte, hogy egyszerűen működnek, és könnyedén képes átlépni, fölülkerekedni az ilyenfajta mozgó talajon. Talán tévedett. Biztosan tévedett! Magába fojtva…próbálja feldolgozni, megemészteni, logikus magyarázatot találni…de itt a logika mit sem segít, egyszerűen lefagy, semmivé válik. Ha pedig nincs logika…akkor mi van? Logikátlanság? Érzelmek? Ezekkel hogyan lehet előbbre haladni, megoldást keresni, átúszni a hullámokat?!

Amikor elsötétül az agy...

           Néha olyan fölöslegesnek tűnik minden, nem értem az értelmét az életnek. Elvégre egyszer úgyis meghalunk, és magunk mögött hagyunk mindent, amit nagy munkával felépítettünk. Lehetne az értelme, hogy ott vannak az utódok, és majd ők élvezhetik, amiért mi megküzdöttünk. Valóban? Nem hinném, hogy az utódomnak éppen arra lenne szüksége, amit én összehoztam. Mindenki a saját lábára szeretne állni, saját utat építeni.

            Én is ilyen voltam, és vagyok, azt akartam, hogy hagyjanak a saját utamon járni, ne mondják meg mi jó, és mi nem. Majd rájövök, megtapasztalom. Elesek, majd felállok, és megyek újra tovább. Fiatalként még ilyenek vagyunk…azt hisszük miénk a világ, és van értelme végig menni az úton. Rengeteg álom és cél lebeg előttünk, és mindent megteszünk, hogy előbbre jussunk, hogy elérjük. De… nem mondhatom, hogy öregként…inkább tapasztaltabbként….néha megtorpanok, hogy van-e értelme. Küzdök, harcolok, tűrök, könnyezek, betegeskedek, mérgelődök. Mindezt azért, hogy a végén meghaljak? Lecsukjam a szemem, és többé soha ne nyissam ki? Akkor meg minek ez az egész felhajtás? Miért nem élvezzük gyakrabban, jobban az életünk? A nagy része kesergéssel, harccal telik el, a jövőbeni megélhetőségért. Azzal telik a jelenünk, hogy építjük, álmodjuk a jövőt! De ennek így semmi értelme! És az értelmetlenségnél nincs rosszabb!

             Mély sóhajokkal azon futott végig az agyam, hogy ha úgy sincs értelme, jobb lenne meghalni. Legyen vége! Talán az már nem is fog fájni. Ennél csak jobb lehet. Ah! Ez is mekkora önzés! NEKEM nem fog fájni, NEKEM lesz jobb, ÉN nem leszek. Ilyenkor nem is fordul meg a fejemben, hogy talán akadna élő, akinek fájna, akinek nem lenne jobb. De kitudja. Erről nem tudhatok sokat.

            Nem lennék! Na és? A világ nem szegényedne, eggyel több vagy kevesebb, mit számít már! Majd jönnek újak! Megszűnni létezni…nem lélegezni, csak úgy nem lenni többé! Akármilyen önzőség…kellene! Kicsit attól azért félek, hogy nem tudnám visszafordítani…nem lenne visszaút! Még több önzőség! Igen, ilyen az ember (többsége). Önző lény…így születünk, ezzel a programmal, az ÉN a fontos! Hogy is ne lenne….

...egy pillanat...sok kis pillanat...

            Az életben, ha jól belegondolunk, mindig egyetlen pillanat dönt el mindent. Lehet, hogy vannak helyzetek, problémák,  megoldandó kérdések, amiken sokáig tőrjük a fejünket, mérlegelünk, gondolkodunk, hogy a lehető legjobban döntsünk. De ezeket is mindig egy pillanat alatt döntjük el véglegesen. Elhatározod magad, és abban a pillanatban megteszed, eldöntöd, kimondod. És onnan már nincs visszaút. Ugyanazon az úton biztosan nincs. Esetleg más utakon eljutsz oda, ahová az a másik út vezetett volna, abban az útkereszteződésben, ahol megálltál és mérlegeltél. De ezt nem tudhatod előre.
A pillanat mulandó...mégis felejthetetlen, és maghatározó. Ez a sok kis pillanat teszi érdekessé, izgalmassá, élhetővé az emberi életet. Az ilyen pillanatokban nem veszünk levegőt, eláll a lélegzetünk.....egyetlen pillanatra.
           Valójában azt hiszem, ezek miatt a pillanatok miatt nevezhetjük az emberi vegetálást ÉLETnek.

...könnyekkel itatott arc

Néhány percig röpke kis mosolyok az arcomon, aztán BUMM...hirtelen minden elfeketül, és értetlenül ülök. Könnyek gyűlnek a szememben, és magam sem értem mi ütött belém. Küzdök velük. Aztán egy könnycsepp csak útnak indul…végig az arcomon…és letörlöm…nem engedem…nem szabad.

Miért? Mi történt vele? És hogyan képesek apró kis szavak ennyire mellbe vágni? Nem értem. Minden porcikám értetlenséggel, fájdalommal itatódik át…mindezt néhány röpke szótól. Talán éppen amiatt van, mert röpkék voltak. Soha nem volt ilyen még. Ennek is eljött az ideje. A legrosszabb mégis az, hogy nem mondja el, hogy mi történik, rébuszokban beszél, és én nem értem. És nem is akarja, hogy értsem. Csak az állapotát közli, és elvárja, hogy megelégedjek vele. Nem! Nem elég! Szeretném, hogy elmondja, mi jár a fejében…de nem, még erre sem vagyok alkalmas, - a torkom szorul össze, és ismét küzdök azokkal a fránya könnyekkel – NEM érzi, hogy bármit elmondhat nekem. Hogy ott vagyok mellette, történjen bármi, mert fontos nekem, mert minden érdekel, ami vele történik, és ami ő maga. Mert megőrülök, hogy nem tudom hol van, mit csinál, milyen gondolatokkal indult útnak.
Félek, hogy én vagyok az oka. Hogy részese vagyok, annak a hullámzásnak, ami ma kialakult nála. És nem akarom, hogy miattam legyenek negatív irányú eltolódások a hangulatában, az érzéseiben. Utálnám magam érte. Inkább a semmi, mintsem Őt a legapróbb mértékig is bántsam. Féltem Őt...

:(:(

...kell egy kis áramszünet...

Fáradtan, mégis mosolyogva, jó kedvvel ébredni…aztán hirtelen teljesen lefele görbülő szájjal ülni az ágy szélén. És arra vágyni, hogy hagyjon békén mindenki. Hogyan lehetséges ez? Mi történik ilyenkor velem? Csak ülni, nem csinálni semmit…egyszerűen létezni, erre vágyom. Letenni mindent súlyt, elfelejteni egy kevés időre, hogy mennyi a teendő, és mennyi mindennel kész kellene lenni határidőre, és hogy szorítanak azok a bizonyos határidők. Meg kell néha állni, és kikapcsolni magunkat. Rohanunk folyton, és ebből néha elég. Kell a szabad tér, a szabad levegő, a power gomb. És igen. Van, hogy néha ez a szabadtér pontosan azt jelenti, hogy egyedül akarsz lenni magaddal. Nem azért, mert haragszol valakire, mert nem tetszik valami, hanem azért, mert most azt súgja egy hang, hogy erre van szükséged. „Pihenj meg!”- hallom…és muszáj engednem, annak ellenére, hogy tudom, szorít az idő, és rengeteg a teendő. Tudom, hogy az ilyen percek feltöltenek, az ilyen percek után látom az érem két oldalát, és mégis, olyan ritkán engedek ennek a hangnak. Bűnnek érzem. Úgy érzem, hogy időpazarlás, lustaság, és henyélés. De ilyen pillanatok nélkül, a lélek kifullad, és nem bírja tovább.

 „Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek..” ismerős nóta…és nem hazudik. Most nálam is ez az áramszünet következett be, igaz csak részleges, hiszen az agytekervényeim nem képesek áramszünetet tartani, legalábbis nem teljesen. Kár, hogy nincs rajtunk, embereken, egy gomb, ami ki- és bekapcsol. Amikor érzi az ember, hogy most már a hullámok igen közel járnak a feje tetejéhez, és összecsapni látszanak, akkor megnyomja…és a hullámokat hagyja szépen visszazuhanni a medrükbe. Hm…nem is lenne rossz…talán energiát spórolnánk meg vele…több erőnk jutna az életünkben mindenre, így gyorsabban és egyszerűbben oldanánk meg a feladatainkat, vagyis időnk is több lenne pihenni, és lazítani. :) Ilyen egyszerű lenne? Vannak, akiknek összejön, bár régebb az ilyen embereket inkább felelőtlennek gondoltam. Most már tudom, hogy a látszatra nem lehet adni. Tovább kell nézni azon a látszaton, s meg kell látni, az okot, a miértet.

            Próbálkozni kell vele, szerintem nem olyan lehetetlen, hogy gyártsunk mi emberek, ilyen képzeletbeli gombot. De nagyon fontos, hogy a használati utasítást pontosan betartsuk, mert ha ez nem történik meg, akkor átesünk a ló túloldalára. És az még nagyobb szakadékba vezet…

Kalandos utazásom...

Egy órahallgatás alkalmával a tanítónő azt a házi feladatot adta a gyerekeknek, hogy írjanak egy fogalmazást azzal a címmel, hogy: Kalandos utazásom…

Ebben a fogalmazásban egy általuk elképzelt utazásról, világról kellett írniuk. Jó kis házi feladat, gondoltam akkor, szabadon lehet engedni a fantáziát, nincsenek határok.

Én nem egy általam kitalált világról, utazásról írnék. Vagyis egy kicsit talán mégis. A helyek nem fiktívek, nem az én agyamból pattantak ki, azok reálisak, de részese voltam. Általam vált az utazás olyanná, amilyen lett. Az emlékek, az érzések, a látvány általam vált valamilyenné, attól függően, hogy én milyennek éltem meg. Tehát egy átélt, megélt utazás…néhány nap a határon túl, egy számomra idegen, feltérképezetlen nagyvárosban, egy fontos személlyel, ketten.

Nem mondhatnám, hogy félelmek nélkül indultam neki. Voltak. És úgy gondolom, hogy ez normális érzés egy ilyen utazás előtt, és kell is, szükségszerű a teljességhez:).

Magam sem tudom, hogy mit vártam ettől az utazástól. Lepörgött néhány kép az utazás előtt, de ezek csak gyermeki képzelődések voltak. Nem szeretek tervezni, főleg nem pontról pontra. Úgysem lesz olyan, amilyennek tervezem. Meg amúgy is, minek? Érdekesebbek, izgalmasabbak a spontán történések:). Néhány dolgot biztosan elvártam. Hogy jól teljen, ne unatkozzak, jó idő legyen, új helyeket lássak, és nem utolsó sorban azt hiszem, azt is, hogy jó benyomást keltsek az Ő rokonainál.

Kalandos utazás…hmmmmmm…képek ugranak be az ott töltött napokról…vonatozás, tömeg, nagyváros, buszozás, 7E, Kocsis utca, 173E, rohanás, fáradtság, hajók, Leo, Duna-part, FORRÓ CSÓKOK, metró, magas sarkú, kék ruha, repce, lufik, villamos, bor, mozi, bevásárlóközpontok, belealudt filmezések, séták kéz a kézben, 6 órai ébredés, reggeli ébresztő csók, Subway, könyvek, kávé, rokonlátogatás, Libri, COCA COLA, Ziviló, elefánt, zsiráf, majmok, „barátaim”- a kígyók, váratlan találkozás, tervezett sörözés egy jó baráttal, Citadella, érdekes éjszakák :), vííííííz, dunai hajózás, magaslati levegő, „szép kép”, KACAGÁS, vasaló, Margit sziget, lefáradás, Túró Rudi, szökőkút, sajtok, Dolak-Saly :), bazilika, csigalépcsős szédülés, „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!”, mozgólépcső, bástyák, Lánchíd, bolondozások, beszorult láb, RIO :), esős séta, együtt-ébredés, vágyak, „Pá, kis aranyom, páá…”:D, jegesmedvék, csótányok, felhőtlen nevetések, rövid morcizások, ágyvetés, egy fogkefe:D, piroson való átkelések, „Szépek a szemeim…”, ásványvíz, Smart, „Noooooormális?”:D, tengerhalom, majdnem fekete matiz, Hortobágyi palacsinta, paradicsom, játszótér utáni vágy, lépcsők, gyaloglás, mosolyok, szúrós puszik, bicskás bornyitás:), összebújások, vigasztaló ölelések, , „buldog” percek sokasága, motorok, elterelt busz, biciklisek miatt, orgona, Csongor, 41.villamos, Ferenciek tere, SU-SU BOLONDSÁG…

Az utazás néhány mozzanata szavakban. Megélve azonban több puszta szavaknál. A szavak telítődnek érzésekkel, érzelmekkel, élményekkel, és most már emlékekkel.

Felejthetetlen storyk, rengeteg kacagás, felszabadultság, jókedv, bolondozás. A hangulatot így lehetne a legjobban jellemezni. Kiszabadultunk kicsit a megszokott, itthoni életből, nem kötött senki, és semmi. A magunk urai lehettünk, és néhány napot teljesen együtt tölthettünk, csak mi ketten. Talán éppen innen a nagy felszabadultság és jókedv. Kellett ez nekünk.

Tudtuk, hogy kockázatos lesz az utazás, nem maga az út, az ott töltött idő, hanem mindaz, amit kihozhatnak egy emberből. Belőle, belőlem, belőlünk. Új, érdekes élethelyzet volt, teljes egymásra utaltság, abban a néhány napban. Féltem, hogy negatív hatással lesz majd ránk ez a kirándulás. De tévedtem. A félelmem nem igazolódott be, szerencsére. Úgy érzem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, sok mindent tudtunk meg egymásról, megtanultunk bizonyos pontokon viszonyulni egymáshoz, megtapasztaltunk egy néhány napos együttélést. A legfontosabb mégis az volt, hogy itt is, mindent meg tudtunk beszélni, és talán éppen ez által jutottunk pozitív irányban előre.

Így az utazásra visszatekintve, nem bánom egy cseppet sem, hogy így történt. Hogy elhívott, hogy elfogadtam a meghívást, és hogy belevágtunk. Köszönöm neki, hogy kirángatott a megszokottságból, hogy érte, általa erőt tudtam venni magamon, és olyan dolgokat is megtettem, amit addig soha, hogy mertem újat kipróbálni.

Nagyvárosi pillanatkép

…számomra, kisvárosi lány számára egészen meglepő volt egy nagyváros környezete, légköre. Zsongás, tömeg, rohanás. Néha úgy tűnt, mintha ezek a közlekedő emberek nem is élnének, csak robotként tennék, amit beléjük programoztak. Felszállnak a buszra, metróra, villamosra, várják, míg az elszállítja az általuk kitűzött úti célig, ott leszállnak, és ugyanolyan monoton léptekkel haladnak tovább. Az utazás alatt sem történik semmi új, meglepő, vagy ne add Isten, valami mosolyogtató. Csak a szokásos rutin. Az emberek többsége fülhallgatóval a fülében ül, rezzenéstelen arccal, mások könyvvel a kezükben ütik el az időt, amíg utaznak. A többi ember csak bambul, vagy ha netán nem egyedül utazik, akkor vált néhány szót a társával.

Egy más világ, mint amiben eddig éltem. Érdekes volt látni, és néha megbotránkoztatott ez a fajta életstílus. Abban a néhány napban, amíg ott voltam hitetlenül álltam, hogy létezik ilyen világ is. Nem úgy tűnt, hogy az emberek, észrevennék például, a körülöttük lévő, apró kis dolgokat, szépségeket. Úgy tűnt, hogy ezek mellett már elmennek, mert megszokott, számukra már nem új, belevegyült a hétköznapok szürkeségébe. Nem azt mondom, hogy ájuldozzanak minden egyes nap, minden egyes percében, hogy huh neeee tó, kacsák, víz, virágzó fák stb., de egy héten legalább egyszer, egy mosolyt megérdemelne. (Lehet, hogy ez így történik, elvégre én csak néhány napot voltam ennek a részese, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy a nagy rohanásban erre is jutna idő..)

Én akárhányszor járok a Hargitán például, annak ellenére, hogy itt születtem, itt töltöttem el az életem, és már a könyökömön jöhetne ki, nem tudok úgy utazni, hogy ne nézném ámulattal a fenyőket, hogy ne mosolyodnék el, és ne sikerülne még ha néhány percre is, megnyugodni. Megnyugodni, és erőt meríteni.

            Valaki megkérdezte a vonaton, hogy laknék-e Budapesten, ezt még úton oda. Azt válaszoltam, hogy ha a Hargitát ide lehetne húzni, akkor talán meggondolnám, de mivel sokba kerülne, ezért inkább maradok ott, ahol születtem, azzal a megtakarított pénzzel a zsebemben:). Ezt most sem gondolom másképp, mint akkor. Vannak szép helyek, amiket nem bánnám, ha gyakrabban látogathatnék, közelebb lennének hozzám, de az összhatás nem kellene. Úgy érzem, képtelen lennék ott élni. Fizikailag, persze ha muszáj lenne, igyekeznék megszokni, de nem tudnék igazán én lenni. Zavarna a tömeg, a monoton rohanás, és ez az átragadt nyugati világ képe.

            Persze, minden ember más, mindenki másba nő bele, és mást tart természetesnek az ő életében. Számomra idegen ez a világ, és érthetetlen, hogy hogyan lehet leélni így egy egész életet. Az ember átrohanja az életét (azt sem mindegy, hogy hogyan), mert a társadalom ezt várja el, mert ha ott él, nem igazán van más választása, egyszerűen sodródik az árral. Visszakozhatnánk, hogy az emberek maguk döntenek az életükről, de ha belekerültél ebbe a világba, kevés eséllyel kerülhető ki a mókuskerék. Mi is belekerültünk, pedig csak néhány napot töltöttünk ott. Egyszerűen ahhoz, hogy eljuss, ahová szeretnél, lásd, amit szeretnél, mindezt időben, hogy haladj, akaratlanul is bekerülsz a sodródásba.

            Itthon is rohanok, akad dolgom, de más ez a rohanás, mint ott. Van időm megállni nyugodtan gondolkodni, csendben, amire ott élőként, nem vagyok benne biztos, hogy lenne. Már pedig szerintem az élet nem arról kéne szóljon, hogy átrohanjuk, és LEéljük, hanem, hogy ÉLJÜK. (Lássunk, halljunk, érezzünk, tapintsunk, mosolyogjunk, persze mindezt nem felszínesen, hanem a lélekben…és nem utolsó sorban, szeressünk, legelsőként, az életet.)