Egészen érthetetlen dolog ez a
remény. Az emberben feltör újra és újra. Halhatatlan. Ha néha úgy érzékeljük,
hogy eltűnt, még akkor is ott van valahol, ott legbelül. Furcsa módon ez az
ember éltetője, de ez az, ami néha lelök egy igen magas szikláról. Hogyan
lehet? Ez teljes ellent mond önmagának. Pedig így van. Ha végig gondolom, hogy
hányszor mondtam ki azt, hogy kész, vége elszállt a reményem. És mégis ott
lappangott, hogy mi van ha mégis.... Valljuk be, ezzel még sokan vagyunk így.
Esélytelennek látunk dolgokat, mégis reménykedve várjuk, hogy hátha mégsem vagy
éppen mégis így alakulnának a dolgaink. Nem tudom, melyik erejének nagyobb a
hatásköre, az éltetőnek, vagy a nyomorba döntőnek, de, hogy mindkettőnek
hatalmas van, és szorosan összefüggnek, az biztos. Hogyan képes valami ennyire
meghatározni az ember életét? Mindennel összefügg....mindenhol ott van, és
mindent akar magának. Nincs megbocsájtás, remény nélkül, nincs bizalom remény nélkül, nincs barátság remény
nélkül, nincs szerelem, nincs szeretet, nincs álmodozás, nincsenek tervek,
nincs semmi nélküle. Mégis néha annyira szeretném, ha bizonyos dolgokban képes
lennék őt kiiktatni. Ha vége lehetne a hiú ábrándoknak, a téves
elképzeléseknek. Nem csalna meg újra és újra egy bizonyos illúzió, hogy lehet
ez másképp, hogy változhat valami. Ha látnám a fától az erdőt.Vagy ha látom is,
képes legyek elfogadni, hogy az ott egy erdő. De ha ott van a remény cimbora,
már mindjárt megkörnyékez, hogy hátha az nemcsak egy erdő, s ki tudja mi
rejtőzik benne.
Egy szó, mind száz..... ábrándozást
ad az élethez, vágyódást az életre, de ugyanannyit el is vesz, amikor éppen
visszalök a mélybe, azzal hogy megcsal, hogy elárul. És az a legrosszabb
tulajdonsága, hogy mindezt teljesen hűen teszi mindenkihez. Hű az élet utáni
vágy adásában, de pont olyan hű a mélybe taszításban is.
