Ha találkozok egy számomra addig
ismeretlen személlyel az első benyomáson túl, szeretnék róla mindent tudni,
szeretném tudni a múltja lépéseit, mert... Miért is? Na ez az! Úgy érzem, hogy
akkor könnyebben kapcsolódhatok bele a jelenébe.
Természetesen, aki kíváncsi hamar
megöregszik státusz alapján - mert azért szeretnék fiatal maradni, még egy kicsit – nem maradok
többel, mint az első benyomással, és néhány felszínes információval. Nem, nem
ez az oka, hogy ennyivel maradok, de így egészen jól hangzik :). Szóval...a
valódi oka az, hogy egy idegen ember nem nyílik meg másoknak csak úgy
hipp-hopp. Én se teszem. Ehhez idő kell, és persze a szimpátia sem utolsó, mert
ez az egyik feltétele annak, hogy még találkoztok-e az életben. Ha ez megvan,
és mondanám, hogy a távolság sem nagy, de hát a kommunikáció nagy távolságokon
is egyszerűen és szépen megoldható. Megvan a kommunikáció, egy bizonyos fajta
kapcsolat, és kell az idő. Ha ez együtt van, akkor nincs lehetetlen.
Na de elég itt az ilyesféle
fecsegésből....valójában azért ragadtam ceruzát (majd később billentyűzetet),
mert megtapasztaltam ennek a hármasnak a lélegzetnyi levegőt hagyó érzését.
Hogy az milyen? Amikor egy-egy beszélgetés során a füledhez olyan szavak és
mondatok érnek, amiket már, akkor, az első pillanatban szerettél volna tudni,
már akkor, abban a néhány első mondatban szeretted volna behabzsolni ezeket a
szavakat is. De nem lehetett, és ez így van a helyén, mert akkor mindent tudtam
volna, szinte fölösleges lett volna a további kommunikáció. Azért ez jól ki van
találva. Mármint ez az ismerkedési izé....ez az ismerkedési folyamat.
Lenyűgöző érzés az, amikor azt
tapasztalod, hogy egy másik személy kezd megnyílni neked, hogy nem húz vastag
pokrócot az életére, a múltjára, a jelenére, és egyáltalán az egész lényére.
Amikor lassan lecsúszik az addig magára vont pokróc, hagyja, hogy beláss az
addigi életébe, persze mindezt nem erőszakkal, hanem önszántából, mert akkor ő,
úgy látja, úgy dönt, hogy láthatod, hogy közelebb enged.
Hideg-futkosós érzés régi fotókat nézni, gyerekkori
emlékekről, történetekről, kamaszkori csínytevésekről, régi kalandokról és
„szerelmekről”, családról beszélni, mesélni és hallani egy idegennel, aki akkor
már nem is idegen, csak kissé új figura az életedben. Együtt elmosolyogni, hogy
mivel játszottatok, amikor még éppen csak jártatok, mik voltak a menő slágerek
kamasz korotokban, az otthoni szokásokról és ilyesfajta szívmelengető
storykról. Ezek által lassan úgy érzed majd, hogy nem csak a jelenének vagy
részese, hanem sok mesélés után a múltjának is, és úgy tűnik, hogy már nagyon
rég ismered. Lassan összeáll a kép, hogy miért is ilyen most. Miért ilyen az
életfelfogása, a szokásai, a hozzáállása az élethez. És idővel, ha valaki
kérdez róla valamit, már kapásból tudsz válaszolni. Mosolygós.....igen, még
így, írás közben is mosolygok rajta, mert még így sem fest az írás teljes képet
arról, hogy milyen is az, amikor rég várt kis információk, történetek
szaladgálnak a füledig.
Hogy mi
ebből a tanulság?
Az, hogy az ember, olyan, mint a jó bor, idő kell hozzá. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése