Tegnap este, ahogy oldalra fordultam az ágyamban, csak azt
éreztem, hogy hiányzik. Ott volt a párnája, a helye, csak ő nem volt ott. Kissé
fanyar mosolyt csalt az arcomra ez a tény. Azért fanyar, mert az ember mindig
kissé elégedetlen, még ha minden rendben van, akkor is keres valamit, ami nincs
úgy. Abban a pillanatban az, hogy most nem volt ott mellettem. És azért mosoly,
mert, annak ellenére, hogy azt hittem nem lehetek már ennél boldogabb,
csalatkoznom kellett, hiszen az utóbbi napokban napról napra szebbnek tűnik a
világ, és benne a jelen. Pedig nem történik – a társaság szemével nézve – semmi
extra, nem jártunk nyaralni, vagy más szép, távoli helyekre, csak a mindennapi
életünk zajlik, itthon. Együtt vagyunk, tervezünk, rendezgetünk, nevetünk, és
közben belecseppenünk a majdani kis élet mélyedéseibe. Valami egészen más ez,
mint az eddigi, valami egyszerű, valami nagyszerű.
A kiüresített,
kongó, régi szobában állva fülig érő mosoly villan az arcomon, és boldog
vagyok. Boldogabb, mint tavaly, amikor becuccoltunk a tengerparti szállodába. Látványban
pedig a szálloda a nyerő, de az érzés, ami az üres szobában kerít hatalmába, az
valami egészen más. A fejemben lepereg a rendezkedés, hogy mi hova kerül, és
hogy majd ott kell főznöm, hogy legyen, amit a családom elé tenni, ha éhesek. Hogy
az mennyivel másabb, mint egy heti szálloda, és kiszolgálás…
És mi lesz
majd, ha mindenik szoba üres lesz…keringő álmok térnek be majd a kinyitott
ablakokon, és várják, hogy a helyükre kerüljenek, beteljesüljenek, és boldoggá
tegyék a jövőnket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése