Ma a koporsó mellett állva, ismét
tudatosult bennem, hogy ezen a világon mindenki halálra van ítélve. Olyan
igazira. Fizikaira, hogy lehunyjuk a szemünk, és többé nincs levegő, és élet.
El sem tudom képzelni, milyen lehet.
A
pap beszélt, előttem a koporsó, körülöttem ismerős emberek, rokonok, a
szeretteim egy része. Tompává vált a pap hangja, és a koporsóra bámulva,
események sorozata pergett le a fejemben. Nem, tévedtek. A saját halálom, csak
a sorozat legvégén volt. Az már csak hab volt az eseménysorozat tortáján. A
szüleimre pillantottam a koporsóról, majd vissza. Igen. Az ők halála jutott
eszembe. Nem azért, mert ezt kívánnám, dehogyis. Csak, mert tudatosult az is,
hogy a mindenkiben, ők is benne vannak. Hogy eljön majd az az idő, hogy ők is
itt hagynak, elmennek tőlem. A szívem összeszorult ezeken a gondolatokon. De
tudtam, hogy valós gondolatok, hiszen megtörténik, valamikor. Már a gondolatot
követően úgy éreztem, hogy megszakad a szívem, és belehalok a bánatba.
Elképzelni sem tudom, és nem is merem, hogy milyen érzés lesz őket elveszíteni.
Hogyan lehet azt a hatalmas fájdalmat elbírni, elviselni egy embernek.
A
gyertyák hullámzó lángja tovább gördített a gondolatokon...mi történik, ha majd
eljön az az idő, hogy a szerelmem fog a koporsóban feküdni, vagy egy jó barátom.
Ha ott lesz majd nyugodt, csendes arccal, mozdulatlan, élettelen a díszes,
gyászos koporsóban, a ravatalon. Egy másik fájdalom, ami szintén annyira
elviselhetetlen, mint az előző. Hogyan lehet ezeket túlélni? Valaha is, fel
lehet-e dolgozni, össze lehet rakni a darabokra tört kis szívet? Elképzelésem
sincs. Sokan mutatták már, hogy túl lehet élni. De vajon a szívet is össze
lehet rakni, vagy az széttörve marad, örökre.
Nah
és ekkor jött a saját halálom.
Számtalanszor belegondoltam, hogy mit érezhet az, aki meghal. Aki
elalszik, és többé nem kel fel. Érez utána valamit? Fentről nézi, ahogyan
eltemetik? Mert az, hogy teljes sötétség van, és végleg, azt nem tudom
felfogni. Nem jut el olyan elképzelés, hogy milyen az, amikor nincs, amikor már
nem vagyok, csak a körülöttem lévők viszik élettelen testemet.
Menekülni
akartam a gondolatok elől, de képtelen voltam. Bármennyire próbálkoztam, nem
sikerült, újabb és újabb fontos személyek arca futott végig előttem. Rémisztő
volt. Aztán sikerült megmeneküli, de önző módon. Megelőzhetném a saját
fájdalmam, de akkor mások fognak szenvedni, azok, akiket szeretek. Egyetlen út
lenne arra, hogy ne éljem át az ő elvesztésüket, mégpedig akkor, ha ők
veszítenek el engem. Egyetlen esély, ha én hamarabb kerülök a díszes koporsóba,
mint ők. Mekkora önzőség ez. De az ember mindenhol magát menti.
Persze
ezt nem én fogom eldönteni, majd Isten és a sors fog kezeskedni ezért. Így
bármi megtörténhet. Csupán eluralkodtak a gondolatok kicsit. De már szólt is a
pap, hogy álljunk fel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése