Néha csak úgy elüt egy depressziós
hangulat. Eszembe jut, hogy milyen is volt az az idő, amikor voltak zajos,
nevetős emberek körülöttem, és hogy mennyire mássá vált néhány év alatt az
életem. A folyamat alatt úgy tűnt, hogy csak szépen formálódik, de most, ahogy
visszanézek, nemcsak formálódgatott, hanem teljesen átalakult. Lejártak a bulis
időszakok, az esti sörözések vagy üdítőzések a csajokkal, a nevetős, pletyózós
csajos esték, a vakációs örömök. Most már nyári szünidő sem igazán van, hiszen
tombol a vizsgaszezon, és most kéne valamit kezdeni az életem azon felével,
hogy lesz-e állásom a következő évre. Szeretném,
ha már vége lenne, ha egy kicsit végre semmi sem számítana, csak az, hogy
vagyok.
Különös.
Nehezen feldolgozható élmény ez az átmenet. A múlt örömei keverednek a jövőbe
vetetett hittel, álmokkal, azok megvalósításával, és ezek teljes nehézségével. Leperegnek
a játékos gyermek és diákévek, az a - mondhatom - felelőtlen időszak, és
rettentően hiányzik. Mindemellett, ott van a most, a ma, a holnap, ami nem
mondhatnám, hogy rossz, vagy nincs benne öröm, csak éppen egészen más fajta,
mint annak idején volt. Ez is jó, hiszen álmok megvalósítására törekszem,
igyekszem olyannak megvalósítani a jelenem, és jövőm, amilyennek elképzeltem.
De nem hittem volna, hogy ez ennyire vegyes érzésekkel és bizonytalansággal
jár. És, nincs aki megerősítsen. Annak idején szóltak, hogy ne érjek a
kályhához, mert éget, ma már senki sem szól rám, hogy vigyázzak, mert elégethet.
Senkitől sem várhatom, hogy azt mondja, hogy ezt kell tenned, ez így helyes.
Senki nem tudja. Senki sem biztos benne. Mindenki csak remél már, nincs biztos
tanács, biztos út, és biztos útravaló. Csak a remény, ami talán hiún táplálja
álmaim.
Gyermekként
felnőttek akarunk lenni, felnőttként inkább a játszóteret, és az elmúlt
gyermekéveket sírjuk vissza, olvastam valahol. Valóban. Így vagyunk ezzel
sokan. Én is. Igaz, nem tudom, ha megtörténhetne a visszalépés, akkor tennék-e
valamit másképp, vagy majd ugyanide kerülnék. Kitudja. Hiszen az élet is egy
film, bármi megtörténhet.
Néha
azon kapom magam, hogy ülök, a semmibe bámulok, és a döntéseimet mérlegelem,
illetve annak következményeit. Vannak olyan kérdések, amikre már nagyon sokszor lefuttattam a fejemben a programot, és még most sem tudom, hogy helyes volt-e az
út, hogy tehettem volna-e jobban. Talán néha túl sokat filózom...túl sokat
gondolkodom, ahelyett, hogy csak hagynám megtörténni az eseményeket, a maguk
tempójában, és formájában. Így sem jó. Elrontja az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése