Lelki szótlanság

Ez a szótlanság...jobban elkeserít, mint bármi más. Pedig a fő okozója én vagyok. Igen, ez a drága női büszkeség...nem engedi...ah nem csak az, mindig én vagyok az aki, először megtöri a jeget, most nem hagyom magam. Teperjék csak magukat. Ilyenkor bezzeg nagy az érdeklődés, és feltűnő, ha nem vagyok annyira beszédes, mint máskor. Csak ilyenkor tűnik fel, hogy valami nincs rendben, máskor miért nem?? Mert én felteszem a jó kislány maszkját, és élem a megszokott mindennapokat, ők meg nem ismernek annyira, hogy lássák, hogy fáj nekem valahol, hogy van, ami bánt, és nem esik jól. Nekik ez mind csak akkor tűnik fel, ha éppen a szükségszerű kérdésekre válaszolok, és nem keresem a társaságukat, el vagyok jól a kis szobámban. De még így sem törődnek sokat velem, éppen azt nem mondják, hogy „megbolondultál”, s „nem kell a hiszti”. Pedig én nem is hisztizek, csupán nem beszélek velük...valójában ez is hiszti, a hiszti egyik fajtája, a csendes hiszti...és a makacs nagyfejűség, hogy de én úgyis megmutatom.  

 És talán én leszek megint az, aki majd engedni fog néhány nap után, mert túl nagy a nyomás, elvégre velük élek, egy kis tömbház lakásban, nehéz elkerülni egymást. Ez az egyetlen érv, ami teljes egészében a megadásra ösztönöz. Hm...megadás, Úristen, mintha valami háborúról lenne szó, ahol van csatatér, és vannak egymással szembenálló emberek, akik egymás vérét ontják, és a céljuk, hogy valamelyikük nyertesen kerüljön ki. Néha valójában tényleg így képzelem....és vannak kisebb harcok, amiket én nyerek, de a nagy többsége a nyertes harcoknak, az övék. Igen, ők nyernek, mert hatalmasabbak. Hatalmasabbak??? Nah ez igen, ezt szépen megállapítottam. Idősebbek, és tapasztaltabbak, egy teljesen más világban élnek, mint én, megvan a mindennapi kis életük, és nekik ez elég. De nem hibáztathatom érte, hiszen ezt látták otthonról. És milyen jogon hibáztathatnám őket? Aham, ezek a tipikus, magamat meggyőző érvek, ezekkel az érvekkel tudom meggyőzni mindig magam, a felszínen, hogy sok mindenben nem értünk egyet, másak a nézeteink, az értékeink, és teljesen különböző nézőpontból látjuk a világot. Valójában, úgy gondolom, hogy az emberek képesek változtatni a szokásaikon, a megszokottságon, minden csak akarat kérdése. De ha nem is akarják. Én hiába akarom helyettük. Így hát megadom magam, és csendesen élem az én életemet, amilyent szeretnék,persze csak úgy, hogy ne bántsam az ők köreiket. Mert én sem tudok változni az ő értékeik irányába, megpróbáltam, de nem ment. Milyen ostobán hangzik, csak most látom. Mégis így van.

Nem merek (nem mertem) elmondani nekik semmit, ritkásan esett meg az, hogy elmertem mondani olyan dolgokat, amik nekem szívügyeim voltak, amik motoszkáltak bennem. De legtöbbször mindig lekicsinylő reagálást hallottam részükről, ”gyermekbeszéd”- hallottam mindig. Igen, valóban egy gyerek szájából hangzottak el, a legnagyobb komolysággal, őszinteséggel, és kétségbeeséssel, azt várva, hogy majd megértést kapok, majd magukhoz ölelnek, és igenis olyan komolynak veszik, amit mondtam, mint én magam. És soha nem következett be. Mindig csak a lekicsinylés, a felfogás, hogy egy gyermeknek nem lehet komoly bánata, vagy problémája. Az ő szemükből, a külvilág szempontjából talán nem is volt az. De nekem...?? Nekem akkor a világvégének tűntek. És meg ennél is jobban bántott, hogy nincs, aki megértene, nincs akinek elmondjam, mert süket fülekre talál. Attól fogva nem beszéltem nekik magamról, a gondjaimról, csupán a felszínes rutinról, amit bárkinek elmondanék, még egy ezer idegennek is. Sokáig ez tűnt természetesnek, későre értek meg bennem a fogalmak, az érzések, a probléma gyökere.

 Zárkózott lettem, és mindenképpen bizonyítani akartam, minden téren. Így váltam maximalistává magammal szemben. A legjobbat akartam mindenhol. Az évek folyamán így építgettem lassan magam...teljesen önerőből, mindent magam építettem, anélkül, hogy tőlük bármilyen lelki segítséget is kaptam volna. Nekik felmutatható eredmények, papírok kellettek, és került is néhány, anélkül, hogy akkor meg tudtam volna pontosan, miért is teszem. Csak annyit láttam, hogy ennek örülnek, hogy mutogatni tudják ezt másnak. És beletörődtem. Helyettük a barátaimtól kaptam rengeteg erőt, és bátorítást. Életben tartottak, és reményt adtak a folytatáshoz. Nem volt könnyű dolguk, mert magamba önbizalmat és optimizmust nem kalkuláltam, ennek, azóta is iszom a levét. És így lassan életem meghatározó részévé vált, hogy maximalista legyek, hogy ne elégedjek meg bármivel, persze, a magam terén. Néha pedig másoktól, a környezetemtől is hasonlókat vártam. Számomra ezt tűnt természetesnek. Egyszer azonban felvillant az égő....hogy „Állj meg vándor!“, mindenki nem olyan, mint te, mindenkinek más számít fontosnak, mindenki maga rakja a mércét, mindenki mást-mást hozott otthonról. Neked pedig el kell ezt fogadnod.

 Visszatérve… Szerettek, és szeretnek, TUDOM, csak soha nem tudták kimutatni, nem úgy, ahogyan kellett volna. De hogyan kellett volna? Van erre recept? Áh dehogy! Talán elég lett volna, hogyha néha megértést mutatnak, vagy legalábbis látom rajtuk, hogy próbálnak megérteni, és nem azt érzem, hogy én mondom, s hallják, csak éppen nem halljak MEG. Én ennekellenére nagyon szeretem őket. Másak az értékeink, és ez nem is változik már. Mást tartunk fontosnak, más jelent számunkra örömet.Csak tudjunk így továbbra is egymás mellett élni…