Havas, esti séta...

Majdnem hihetetlen, hogy mire képes, egy esti séta, pilinkéző hó közepette, a város másik felébe, kissé megfázva...egy olyan emberrel, akit szeretek, és úgy érzem, ő az egyik legfontosabb az életemben. Apró dolgokról való beszélgetés... és többek között egy olyan téma, ami engem mindig is kényesen érintett, de vele, ez alkalommal képes voltam teljesen őszintének, nyíltnak lenni. Ezen a sétán képes voltam rá, hogy elmeséljem az álláspontjaimat, a mellette való érveléseket, a zavargásaimat, a gyenge pontjaimat minden kamu, elhallgatás nélkül, olyan erővel és energiával, hogy én magam meglepődtem. Teljesen kiveséztük, és mégsem eléggé. Mosolyogva és szívdobogással hallgattam végig, ahogyan meggyőzni próbál...megjegyzem, abszolút helyén volt, amit mondott, ahogyan érvelt. De sikerült a magam igazán megcáfolni, és hozzáfűzni a kontra érveket...és ő mégis kitartott, hogy meggyőzze konok meggyőződésemet, és kimozdítson egy kis társasági meglátás felé.

 Talán jobban akarja, mint én. Sőt! Biztos, hogy jobban akarja, mint én. Tudja, hogy jobb lenne nekem, és megváltozna a mostani létem. És ezt én is tudom, csak eltemettem magamban jó mélyre, mert egyszerűbb volt, nem gondolni rá.  

Szeretne újra, szívből mosolyogni látni... és tudom, hogy nem adja fel a harcot velem szemben. Küzdeni fog ellenem, hogy mellettem, értem tegyen. És ezt köszönöm neki.