...könnyekkel itatott arc

Néhány percig röpke kis mosolyok az arcomon, aztán BUMM...hirtelen minden elfeketül, és értetlenül ülök. Könnyek gyűlnek a szememben, és magam sem értem mi ütött belém. Küzdök velük. Aztán egy könnycsepp csak útnak indul…végig az arcomon…és letörlöm…nem engedem…nem szabad.

Miért? Mi történt vele? És hogyan képesek apró kis szavak ennyire mellbe vágni? Nem értem. Minden porcikám értetlenséggel, fájdalommal itatódik át…mindezt néhány röpke szótól. Talán éppen amiatt van, mert röpkék voltak. Soha nem volt ilyen még. Ennek is eljött az ideje. A legrosszabb mégis az, hogy nem mondja el, hogy mi történik, rébuszokban beszél, és én nem értem. És nem is akarja, hogy értsem. Csak az állapotát közli, és elvárja, hogy megelégedjek vele. Nem! Nem elég! Szeretném, hogy elmondja, mi jár a fejében…de nem, még erre sem vagyok alkalmas, - a torkom szorul össze, és ismét küzdök azokkal a fránya könnyekkel – NEM érzi, hogy bármit elmondhat nekem. Hogy ott vagyok mellette, történjen bármi, mert fontos nekem, mert minden érdekel, ami vele történik, és ami ő maga. Mert megőrülök, hogy nem tudom hol van, mit csinál, milyen gondolatokkal indult útnak.
Félek, hogy én vagyok az oka. Hogy részese vagyok, annak a hullámzásnak, ami ma kialakult nála. És nem akarom, hogy miattam legyenek negatív irányú eltolódások a hangulatában, az érzéseiben. Utálnám magam érte. Inkább a semmi, mintsem Őt a legapróbb mértékig is bántsam. Féltem Őt...