Napsütéses május reggel:(

            …napsütéses reggelre ébredtem…az ablakon kinézve gyönyörű kék eget láttam, és a nagyon várt májusi napot. Lankadt hangulat, szótlanság mégis a lényem. Nem esik kedvemre a beszéd, a társaság, az emberek (többsége). Pedig szép tavaszi időt kíván rég a szívem, hogy feltöltsön, hogy ne legyen hideg, hogy azt érezzem, a természet él, és jól van. Mert a napsütés mosolyt csal az arcra, a szívbe, a lélekbe. Mert felkelt a napunk...egy újabb nap kezdete, napsütéssel.

            Itt-ott bekandikál a nap a függöny mellett az ágyamhoz. Örülnöm kellene, vagy legalábbis mosolyognom…hiszen máskor gyermek módjára vagyok képes örülni az ilyen reggeleknek, felhőtlen kedvvel, a felhőtlen kék égnek. A mai nap más. Ma nem hoz mosolyt és derűt, még egy szép májusi nap sem. Ma reggel hallgatag vagyok és komor, és még mindig nem látom az értelmet. Azt gondoltam, az alvás segít, ha nem éberen nézek szembe a komorság, a szomorúság okával, egyszerűbb lesz. Hát nem!

            Az este óta nem változott semmi. Ugyanúgy jól esik a hallgatás, jól esne az egyedüllét. Ezt itt nem tehetem meg, esetleg ha kivonulok valahova egy csendes kis mezőre, egy temetőbe, lényeg, hogy olyan hely legyen, ahol nincsenek arcok, és főleg az ezekhez járuló test, lény ne le legyen ott. Mert kevés az az ember, aki ilyen napokon csak úgy tud velem, mellettem hallgatni. Pedig ez többet mond, és segít minden szónál, fölösleges fecsegésnél. Csak üljön mellettem, és hallgasson, csendben legyen, és ez a csend ne legyen kínos. Természetesként hasson. Azt érezzük mindketten, hogy ez így normális, ennek most így kell lennie, ahhoz, hogy jó pillanatokká alakuljon. És ha netán észrevenné, hogy könnyezek, akkor ne a megszokott, mindennapos vigasztaló szavakat rántsa elő a tarsolyából, hanem egy zsebkendőt, amit odanyújt, vagy öleljen át, anélkül, hogy egy szót is szólna, vagy kérdezne. Néha nem kell több! Elég ennyi bőven ahhoz, hogy megértsd, ő melletted van, és érti, hogy mi történik veled. Az ilyenfajta hallgatásra csak az képes, aki érezte már úgy, hogy egy adott pillanatban neki sem szavak kellenek, hanem a csend.

            Ki kívánkozok a napra, a zöld fűbe, az emberi csendbe, a természet teljes zajába. Hátradőlni a fűben, és érezni a napsugarakat. Talán az egyik napsugár olyan módon érintené meg a bőröm, hogy kénytelen lennék elmosolyodni. És ha megvolt az első mosoly…hátha könnyebben jönne a többi…

            Talán túl sokat várok a természet gyógyító hatásától. Nem várhatom, hogy egy ennyivel megoldódik minden, ami épp nincs a helyén. De meg vagyok győződve, hogy segítene. Az eszem azt súgja, kizárt dolog, de a szívem dobbanása azt beszéli, hogy meg van róla győződve, ez az, amire vágyik...