Különösek az emberben
tomboló érzések. És leírhatatlanok. Persze, azért próbálkozunk a
körbemagyarázásával, de úgysem teljes egészében takarják az összképet.
Amikor magához szorít,
biztonságban érzem magam, imádok hozzábújni, ha megölel, akkor tudom, hogy már
nincs veszteni való, hiányzik, minden pillanatban, amikor nincs mellettem. Ha hallom
a hangját, akkor megáll az idő, amikor megcsókol, vagy hozzámér nagyobbakat
dobban a szívem, amikor búcsúzunk, mindig attól félek, hogy soha többé nem látom viszont, és
szomorú leszek. Tetszik, ha bolondozik, ha morcol, ha kicsimnek szólít. A közös
programok erővel, energiával töltenek fel, életet hoznak a mindennapok
szürkeségébe….el sem tudok fantasztikusabb dolgot képzelni, mint reggel az ő
hangjára, a csókjára ébredni…és még félálomban szorosan hozzábújni. És ezt mind
abba a szóba tudom belesűríteni, hogy: Szeretlek!
Pedig…hol van ez a szó, ahhoz
képest, amit átélek, és átérzek minden pillanatban??? Sehol. És mégis,
mindketten tudjuk, hogy amikor azt mondjuk, hogy szeretlek, ennél jóval többről
van szó…azt jelenti, hogy része vagy az életemnek, beépültél a mindennapjaimba,
a részem vagy, boldog vagyok veled, és szeretném, ha ez örökre így maradna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése